Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

9. rész

2014.06.10

 9. rész

 

Allison egyre inkább elkeseredett. Már a tízedik boltot járták végig, de eddig egy olyan ruhát nem talált, amit szívesen felvett volna és utána meg is vett volna. Amiket eddig felpróbált, azok mind vagy szörnyen álltak rajta, vagy épp Lydia kritizálta le őket annyira, hogy a tervező, bárhol is volt a világban, rosszul kezdte érezni magát. Sosem mondta, hogy a vásárlás könnyű sport, de ez már túllépte a határt.

Éppen az egyik ruhatartóra aggatott pólókat nézte végig, amikor az egyik ott dolgozó berakott a másik tartóra egy méregzöld blúzt. Rögtön felcsillant a szeme és már nyúlt is a ruháért, amikor a szeme sarkából észrevette, ahogy valaki hirtelen felé mozdul. Ösztönösen visszarántott a karját és Lydia keze csak a levegőt szelte át ott, ahol az előbb még a vadászlány kézfeje volt. A vörös hajú lány zavartan pislogott, majd hullámos fürtjeit átdobva a válla fölött kihúzta magát, mintha mi sem történt volna.

- Ugye nem akartad azt felpróbálni? – kérdezte, miközben felvonta a szemöldökét.

- Ezzel most mi a bajod? – kérdezett vissza Allison karba tett kézzel.

- Ha úgy akarsz kinézni, mint egy tál spenót, akkor felőlem nyugodtan felveheted, de később ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek – válaszolta győzedelmes mosollyal Lydia, mikor látta elbizonytalanodó barátnőjének arcát.

- Tényleg ennyire szörnyű?

- Igen. – Lydia pár pillanatig elnézte az egészen letört lányt és végül odalépve hozzá megölelte. -  Allison. Te maradj az íjászkodásnál és a késdobálásnál. A megjelenésedet bízd inkább rám.

- Oké – nevetett fel Allison őszintén, hosszú idő után először.

A másik lány gyorsan elengedte őt. Nem szeretett nagy nyilvánosság előtt másokat ölelgetni. Nem tett volna jót a jeges hírnevének.

Miközben kiléptek a boltból, Allison belekarolt a barátnőjébe.

- Hiányoztak már ezek a közös vásárlások.

- Nekem is – ismerte be mosolyogva Lydia. Lassan négy hónapja nem csináltak közösen szinte semmilyen programot és nem tagadta, hogy már nagyon hiányolta ezeket.

Gondtalanságuk nem sokáig tartott. Szinte ugyan abban a pillanatban mindkettőjük telefonja csörögni kezdett a táskájukban. Meglepetten összenéztek. Kivették a készülékeket és kicsit távolabb állva egymástól felvették őket. Egyikük sem számított arra, amit hallani fognak.

- Allison! Bárhol is vagy, azonnal gyere ide Boyd házához! – mondta Isaac, szinte ordítva, amitől Allison elkapta a fülétől a mobilt.

- Miért? Mi történt? – kérdezte, miután a túloldalon kicsit csillapodott a hangulat.

- Derek és Stiles bajban vannak és be vagyunk zárva! – folytatta immár kicsit halkabban a srác.

- Mi? – lepődött meg a lány és összeráncolta a szemöldökét. - Nem értem. Hogy-hogy bezárva?

- Körbe vagyunk szórva berkenyével!

- Rendben. Már is indulok – mondta és kinyomva a mobilját a mellé lépő Lydiára nézett, aki szintén befejezte a beszélgetést.

- Jacksont bezárták.

- Isaacet és a többieket is.

- Akkor siessünk – indult el Lydia a parkolóba vezető kijárat felé, sietve.

Allison gyorsan követte. Kezdeti összezavarodottságának helyét átvette az elszántság és a segíteni akarás. Bármennyire is nem kedvelte Dereket, jól tudta, hogy ha netalán odáig fajulnának a dolgok, hogy az Alfa meghalna, azzal a falka sorsa végleg megpecsételődne. Azon felül nagyon aggódott Stilesért és sosem bocsátotta volna meg magának, ha valami baja esne pusztán csak azért, mert nem sikerült időben kiszabadítania a többieket.

A két lány a Mazdához futott és alig csukták be az ajtókat, Allison már a gázba taposott. Nem volt vesztegetni való idejük.

***

- Gyerünk, gyerünk, gyerünk! Mi lesz már? – dobolt idegesen a térdén Stiles a kezével, egy pillanatra sem véve le a tekintetét a sötétségbe borult mobiljáról.

Percek teltek el az üzenetek elküldése óta és a srác feje fölött lógó óra másodpercmutatója fülsüketítően kattogott. Alig bírt ülve maradni a benne tomboló feszültségtől és az idő múlásával ez a belülről jövő nyomás egyre csak erősödött. Szörnyen rosszul érezte magát. Nem tett jót a betegségének ez a hatalmas stressz, de hiába próbált mély levegőket venni, vagy elszámolni százig, egyik módszer sem vált be. Néha a bejárati ajtó felé pillantott, ahol Dereket utoljára látta és fojtogatta a bűntudat, hogy hagyta egyedül elmenni. Nem sok mindent tehetett volna, ha harcra került volna a sor, de a görcsös segíteni akarás nem hagyta nyugodni. Párszor már majdnem elindult volna a férfi után, de a neki tett ígérete mindig visszatartotta. Nyílván okkal mondta neki, hogy maradjon itt. Nyílván azt akarta, hogy ne legyen láb alatt. Vagy talán csak aggódott érte? Ezt nehezen tudta elképzelni, de visszaemlékezve az utóbbi napokra, már nem is tűnt örültségnek az ötlet.

A gondolatok tornádóként forogtak az agyában ám egyből megszűnt a feje zsongása, mikor a telefon kijelzője felvillant egy új üzenet érkezését jelezve. Sietve megnyitotta a Lydiától jövő SMS-t és átfutotta gyorsan a rövid szöveget.

A többieket körbeszórták berkenyével. Allisonnal sietünk, ahogy csak tudunk! Tartsatok ki!

Keze ökölbe szorult és legszívesebben a szemközti falhoz vágta volna a mobilt idegességében.

- Mi van, ha későn érnek ide? Mi van, ha addigra Derek...

Hevesen megrázta a fejét. Elhatározásra jutott. Nem fog tétlenül ücsörögni arra várva, hogy Charlie… vagyis Derek angyalai megjelenjenek és megoldják a helyzetet. Cselekednie kellett, mégpedig azonnal!

Ezekkel a gondolatokkal a fejében állt fel és indult meg nagy hévvel az ajtó felé, ám nem jutott messzire.

Az egyik folyosó mellett elhaladva hirtelen a sarkon elé lépett egy magas, széles alak és Stiles teljes lendületével nekicsapódott a kemény testnek. Az ütközéstől forogni kezdett körülötte a világ és talán el is esett volna, ha nem ragadja meg valaki a csuklóját és nem tartja meg stabilan a két lábán. Pár pillanatig erősen azon volt, hogy a rátörő hányingert és szédülést legyűrje, miközben az őt fogó férfi bőrdzsekijébe kapaszkodott görcsösen. Miután a gyomra háborgása is lecsillapodott, lassan felnézett.

Szemei döbbenten kikerekedtek a felismeréstől.

- Maga? Hogy kerül ide? – kérdezte, miközben visszatámogatták a székekhez és leültették.

- Egy ismerősömet hoztam be kocsival dolgozni. Sajnos még így is elkésett – válaszolta Deucalion fél oldalas, halvány mosollyal az arcán és helyet foglalt a srác mellett. – Nem hittem volna, hogy újra találkozni fogunk. Ez kellemes meglepetés.

- Igen. Az – motyogta a srác egy mosolyt erőltetve az arcára, ami, kívülről elnézve, inkább tűnt grimasznak.

- Tudtommal a mai fiatalok nem éppen az ilyen helyeken töltik a szabad idejüket, ha érted mire gondolok. Beteg vagy?

- Hát… tegnap óta eléggé lebetegedtem, igen. Az orvos szerint, ha később jövök vizsgálatra, talán már tüdőgyulladásom is lenne – mondta Stiles, miközben az ujjait tördelte idegesen.

- Ó, ez nem hangzik jól! Ha tényleg ennyire súlyos a helyzet, akkor miért nem mész haza pihenni? – kérdezte aggódva a férfi.

- Én mennék, de túl hamar végeztem és… az unokatestvérem még nem jött vissza, hogy felvegyen. El kellett ugrania a boltba, tudja…

- Értem. Nagyon kedves lehet az unokatestvéred.

- Igen. Az is.

Stiles futólag ránézett a karórájára. Derek majdnem egy órája ment el és még nem jött vissza. Ennyi idő után csak adott volna már magáról életjelet. Valami történt vele. Valami rossz. Nem maradhatott itt tovább. Meg kellett keresnie őt.

- Ha akarod, hazavihetlek én is

A fiú erre felkapta a fejét és az őt fürkésző Deucalionra meredt. Egy ideig csak tátogott, keresve a szavakat. Váratlanul érte ez az ajánlat és hirtelen azt sem tudta, mit feleljen erre. Túlságosan elmerült a gondolataiban.

Végül összeszedte magát és válaszolt:

- Köszönöm, de… Miguel tényleg bármikor megérkezhet és…

- Nem bízol bennem? – vonta fel a szemöldökét a férfi, miközben a mosoly ott bujkált a szája szegletében.

- Nem akarom megbántani, de csak most találkoztunk másodszorra és egymás nevén kívül semmit nem tudunk a másikról, szóval igen. Remélem, megérti – felelte Stiles, kissé kényelmetlenül érezve magát a kialakult helyzettől.

- Igazad van. Ostoba ötlet volt – mondta Deucalion beletörődően. Hirtelen összerezzent egy kicsit és a barna bőrdzsekije zsebébe nyúlva elővette a mobilját. Elolvasta az üzenetet és végül visszacsúsztatva a helyére a készüléket, felállt. – Sajnos mennem kell. Akadt egy kis gond. Ugye nem bánod?

- Dehogy! Megértem. Én is hamarosan megyek – válaszolta talán kissé vidámabban Stiles, mint kellett volna, de egyszerűen örült, hogy végre Derek keresésére indulhat.

- Örültem a találkozásnak – mondta Deucalion mosolyogva és kezet nyújtott a szintén feltápászkodó Stilesnak, aki, némi habozás után, de viszonozta a gesztust.

Amint a kezük egymásba fonódott, a férfi kicsit közelebb húzta magához a srácot, aki abban a pillanatban elpirult a hirtelen közelségtől. Fogalma sem volt, hogy mi baja lehet, de az arca szinte lángolt és a szíve valamiért hevesebben kezdett dobogni. Megnyalta kicserepesedett ajkait, amit Deucalion titkolt élvezettel figyelt. Hüvelykujjával lassan, finoman végigsimított Stiles kézfején, amitől a fiú hirtelen hátralépett és elhúzta karját a szorításból. Csak elképzelni tudta, hogy mennyire vörös lehet a feje. Teljesen zavarba jött és az, hogy nem tudta, mitől lehet ez, megijesztette.

Feszülten fürkészte a továbbra is vidámnak tűnő férfit, aki egyszerűen maga volt a megtestesült álomférfi. Rajta egyedül csak Derek tett túl jóképűségben, de Deucalion mély, átható hangjától egyszerűen kirázta a hideg minden alkalommal, valahányszor csak meghallotta. De e fölé magasodott Derek gyönyörű, zöld szeme, amit Stiles valamiért annyira szeret és a kidolgozott teste...

- Mégis hogy járhat ilyeneken az eszem?! – ordított magában kétségbeesetten Stiles, miután felfogta gondolatainak értelmét.

- Remélem, még összefutunk máskor is – mondta a férfi azon a borzongató hangján, amitől a srác visszatért a valóságba, és elindult a kijárat felé.

Stiles figyelte, ahogy a másik lassan eltávolodik és már éppen bele akart túrni a hajába, csillapítva a benne dúló érzéseket, amikor Deucalion megtorpant.

-Ó és Stiles! – nézett hátra a válla fölött mosolyogva. – Nyugodtan tegezz. Nem vagyok azért annyira öreg még.

-Ó! Rendben – nyögte ki nagy nehezen a srác és amint a férfi kilépett az ajtón, végleg elvesztette őt szem elől.

Stiles egyedül maradt a mellkasát szétfeszítő érzések viharában.

***

Fájdalom.

Maró, égető, kínkeserves fájdalom.

Ez minden, amit Derek először felfogott, miután magához tért. Úgy érezte, mintha kikaparták volna a szemét, orrát teljesen kitöltötte a sisakvirág összetéveszthetetlen illata és bár már semmi sem akadályozta a mozgásban, mikor megmozdította az ujjait, úgy érezte, mintha nem is az ő testéhez tartoznának. Kali nem csak a szemébe csöpögtetett a növény kivonatából, hanem még a vérébe is injekciózott egy jó adagot és ettől teljesen legyengült.

Ahogy a teste próbált megszabadulni a vérébe jutott méregtől, át kellett fordulnia a hasára, hogy feltérdelve felöklendezze a fekete vért a gyomrából. Az epe és a vér íze elöntötte a száját, de ez volt a legkisebb gondja. Teljesen megvakult. Még a könnyek sem tudták kitisztítani a látását és a farkas ölő egyre csak csípte, marta a szemgolyóját. Mindezek ellenére csak egy valaki járt az eszében, ami eléggé idegesítette is.

Talpra küzdötte magát és miután kihányt egy újabb adag vért, elindult a fák között, egyik kezével folyamatosan maga körül tapogatózva az akadályokat keresve. Hallotta az úton elszáguldó autókat és érezte a kipufogógáz borzasztó szagát, de a fákat nem érzékelte és többször is nekiment a törzsüknek, vagy megbotlott egy-egy kiálló gyökérben. Még sohasem érezte magát ennyire tehetetlennek és ettől felszökött a vérnyomása. Nem értette, hogy az Alfák miért nem ölték meg, amikor lehetőségük lett volna rá. Lehet, hogy csak játszadoznak velük, mielőtt megkezdenék az igazi, vérre menő támadást? Ahogy ezen gondolkodott, csak még idegesebb lett, így inkább próbált minden idegszálával az útra koncentrálni.

Egyre közelebb ért, a fák is ritkulni kezdtek, a leveleik között átsütő napsugarak melegen simogatták a férfi arcát. Kicsit meggyorsította a lépteit és hamarosan kiért az erdő szélére. Esetlenül fordult körbe. Tudta, hogy a túloldalon van az orvosi rendelő, de most hirtelen teljesen elveszettnek érezte magát. Végül automatikusan lehunyta a szemét és addig keresgélt a sok, egybefolyó hang között, míg meg nem találta azt a szívdobogást, amit keresett. Ahogy a megszokottnál sokkal hevesebben dübörgő szívet hallgatta, rögtön nyugodtság szállta meg, de ugyanakkor aggódni is kezdett. Stiles vagy miatta aggódik ennyire, vagy valami történt vele. Az utóbbi gondolattól ökölbe szorult a keze.

Előrébb lépett a hang irányába, de szinte azonnal vissza is ugrott, amikor közvetlenül a közelében autókerekek kezdtek csikorogni és valaki rádudált a volán mögül. Hátrébb botladozott és végül jobbnak látta, ha leül a földre. A zsebéhez nyúlt, hogy valakit fel tudjon hívni róla, de csak a hűlt helyét tapogatta. Keményen beleöklözött a talajba, ami kissé be is mélyült azon a helyen. Már csak egy lehetősége maradt. Visszament az erdőbe pár métert, amíg biztos nem volt abban, hogy ott már nem láthatja senki és a környéken senki sem jár-kel éppen.

Lassan teleszívta a tüdejét levegővel. Érezte, ahogy szemfogai megnyúlnak, karmai belevájnak a tenyerébe és szemei vörös fényben kezdenek izzani. Ahogy az ég felé emelte a fejét, kinyitotta a száját és minden erejét beleadva üvölteni kezdett. Ahogy a vérfarkas hang megremegtette a levegőt, a madarak rémülten csattogva elrepültek a fákról és a földön élő állatok is menekülőre fogták.

Az üvöltés majdnem fél percen át tartott, amíg Derek levegője el nem fogyott a tüdejéből. A férfi egy ideig még hallotta hívása visszhangját, aztán lassan visszabotladozott az út közelébe, de nem jött elő a fák közül. Neki dőlt az egyik terebélyes növény törzsének, és amíg várta a segítséget, a regenerálódásra koncentrált.

***

Stiles ijedten felugrott, mikor a telefonja zümmögni kezdett a kezében. Fáradtan megdörzsölte a szemét. Az elmúlt percekben önmagát ostorozta a szörnyű gondolatai miatt, amiket valamiért mégsem érzett annyira szörnyűnek és ez volt az, amiért teljesen ki volt akadva.

- Ez a vérfarkas dolog kezdi elvenni az eszemet! – gondolta keserűen.

Ránézett a kijelzőre és majdnem felkiáltott örömében. Az új üzenet Derektől jött. Az egyetlen furcsa dolog az volt ebben, hogy egy képet küldött neki, amit egyáltalán nem várt volna tőle. Kicsit habozott is megnézni, de végül elszánta magát.

 Megnyitotta a fotót.

Stiles kezei közül kicsúszott a mobil. A készülök földhöz csapódásának hangja szörnyen távolinak tűnt, alig érzékelt valamit a külvilágból. Csak azt érezte, ahogy a szíve ki akar ugrani a mellkasából, a teste remegni kezd és a világ úgy forog körülötte, mintha csak a körhintáról szállt volna le. Kezével támasztékot keresett, de mire elkaphatta volna a szék háttámláját, már a földön találta magát. Levegő után kapkodva nyúlt lassan a mobiljáért és rávette magát, hogy nyugodjon le, gondolkodjon józanul és nézze meg ismét a képet.

Derek az erdei avaron feküdt kiterülve, teste ki volt csavarodva az őt gyötrő, görcsös fájdalomtól. Szemei szorosan össze voltak szorítva és a belőlük szivárgó, fekete folyadék elkenődött izzadt arcán. Sértetlennek tűnő nyakán és a szája környékén alvadt vér sötétlett. Nyílván a kínzás előtt kaphatott ott sérüléseket.

Stiles kinyomta a képet. Nem bírta tovább nézni. Nagy nehezen feltápászkodott és nem törődve azzal, hogy a látottaktól felfordult a gyomra, futva indult el az ajtó felé. A kinti, frissnek mondható levegőtől valamelyest lenyugodott, de most jött még csak a neheze. Fogalma sem volt, hogy hol keresse Dereket. Az erdő hatalmas volt, ki tudja, hová vitték őt az Alfák. Lehet, hogy az óta olyan helyre hurcolták, ahol senki sem találhatja meg, vagy magukkal vitték a rejtekhelyükre, vagy… abba inkább bele sem mert gondolt.

Mélyen beszívta és lassan kifújta a levegőt, aztán elindult. Átfutott az úttesten és bevetette magát a fák közé. Ahogy az út mentén fürkészte át az erdő szélét, minden apró nyomot és jelet megpróbált felfedezni. Talált néhány nagy súly nyomására eltört ágat és egy sárosabb részen egy cipő halvány lenyomatát. A farkas erre felé mehetett. Felidézve a képet emlékezett arra, hogy azon a helyen világosabb volt és az aljnövények is sűrűbben nőttek. Derek minden bizonnyal egy olyan helyen volt, ahol kevesebb volt a fa. Sajnos sok ilyen helyet talált a kutatás közben, de sehol sem látott dulakodásra utaló nyomokat és vért sem. Mindig visszatért arra az ösvényre, amit feltehetőleg Derek vágott magának és egészen mélyre jutott az erdőben, mire ismét kiért egy napfényesebb területre.

Ennek a közepén meglátta a fekete, alvadt vértócsákat. Odasietett és leguggolva el kezdte megvizsgálni a helyet. Jól láthatóan a növények le voltak lapulva, valószínűleg Derek testének súlya alatt.  Valamelyest arrébb egy vastag faág feküdt a földön és mellette egy súlyos szikla szürkéllett. Kézbe vette az ágat. Egyből észrevette rajta a mély fognyomokat és a rajta átfutó repedéseket, amik akkor keletkezhettek, amikor Derek teljes erejével ráharapott a fára. Megborzongott, ahogy belegondolt, mekkora fájdalmat élhetett át a férfi.

Ahogy alaposabban átfésülte a helyet, megtalálta Derek mobilját a fűben. Semmi baja nem volt, leszámítva azt a pár csepp vért, ami ráhullott a képernyőjére. Gyorsan megtisztította a pulóvere ujjával és benyomta a telefont. A képek mappájába volt megnyitva, amiben csak az a fotó volt, amit Stiles is megkapott. A srác akaratlanul is elmosolyodott. Nem is hitte volna, hogy Derek feszítős profilképeket készít magáról a fürdőszoba tükrében, vagy Peterrel lő családi fotókat teliholdas éjszakákon.

Futólag körbenézett. Szörnyű embernek érezte magát, de egyszerűen túl kíváncsi lett a lehetőségtől, hogy kicsit többet megtudhat a férfiról. Az üzenetek között semmi érdekeset nem talált. Csak néhány mogorva és nem túl kedves SMS Peternek és a Bétáknak az edzéshez kitűzött időpontokról. Meg persze megtalálta azt az üzenetet, amiben Derek elhívta őt a Hale házhoz, hogy ráerőszakolja az áldozat szerepét. Így utólag jót mosolygott a dolgon. A névjegyek között nem sok nevet ismert fel, de volt egy, ami kiszúrta a szemét.

Cora.

Ezen elgondolkodott. Talán nem az Alfa Corráról van szó, de mi van, ha mégis? Lehet, hogy ismerik egymást valahonnan?

Mielőtt kinyomta volna a mobilt, visszament a galériába és kitörölte a képet, amitől még mindig a rosszullét kerülgette. Nem ücsöröghetett tovább, így is sok időt elpazarolt már. Derek még mindig bajban lehetett. Körbenézett és egy valamit biztosan megállapított. A farkast nem hurcolták el, mivel nem látta ennek a nyomát a földön. Viszont a testéből csöpögő vér jól kivehető utat mutatott, kifelé az erdőből. Ezen Stiles először meglepődött, aztán a remény érzése kezdett erősödni benne. Talán itt hagyták Dereket, aki, miután összeszedte magát, elindult vissza az út felé, hogy megkeresse őt.

Stiles ettől a gondolattól hajtva indult el a vért követve és jó pár méter után a feltevése ténylegesen is beigazolódott. Az erdő fái között egy összetéveszthetetlen vérfarkas üvöltés hangzott fel és a felrepülő madarakat látva, még biztosabban tudta az irányt. Nem törődve az arcába kapó ágaktól rohanni kezdett arra felé, és amikor már majdnem kiért az erdőből már látta is a férfit egy fa tövében. Az utolsó métereket szinte csúszva tette meg a vizes füvön, ahogy letérdelt Derek mellé. A férfi egyszerűen szörnyen nézett ki talán még szörnyűbben, mint a képen.

- Derek? Élsz még? – kérdezte aggódva.

- Nem – jött a morgó válasz, amitől Stiles örömtelien kifújta a visszatartott levegőjét. Derek kinyitotta a szemét, aminek bogarát most furcsa szürke hártya fedte be és a fehér része egészen ki volt vörösödve. A srác elborzadva fordította el a fejét a látványtól. – Hogy találtál meg?

- Írtam a többieknek, de körbeszórták őket vörös berkenyével. Tudtam, hogy nem fognak egyhamar ide érni és nem bírtam tovább várni. Követtem a nyomaidat, amíg el nem jutottam idáig.

- Látszik, hogy ki az apád – jegyezte meg halvány mosollyal az arcán a férfi, aztán hirtelen összegörnyedt és kezét a hasára szorította.

- Derek? Mi a baj? – hajolt előrébb rémülten Stiles, de ijedten hátra is ugrott, mikor a farkas szájából fekete vér ömlött ki. – Miért nem tudsz rendesen regenerálódni? Mit csináltak veled?

- Sisakvirág kivonatot csepegtettek a szemembe és injekcióztak a testembe. El kell jutnom Deatonhoz. Ő tudja, hogy tisztítsa ki belőlem - válaszolta Derek megtörölve a száját a dzsekijébe.

- Majd én elviszlek – ugrott talpra Stiles, de szinte azonnal visszaesett a földre.

- Stiles? – Derek aggódva kezdett a fiú felé tapogatózni, és amikor megragadta annak kezét, a feszültség csak nőtt benne. – Nagyon magas a lázad! Nem kellett volna megterhelned magad!

- Kit érdekel? Most neked nagyobb bajod van, mint az én hülye megfázásos baromságom! – emelte fel a hangját a srác, de annyira szédült, hogy képtelen volt újra felállni. Dühösen a földbe öklözött, nem törődve a fájdalommal. – Bassza meg!

- Úgy hallom, kell némi segítség – hangzott fel ekkor egy nagyon is ismerős hang nem messze tőlük. Stiles felpillantott és Peter örökösen mosolygó arcával találta magát szemben. A férfi melléjük lépett és lehajolva Derekhez, elhúzta a száját. – Téged aztán jól elintéztek!

- Meddig szándékoztál ott ácsorogni? – vicsorgott Derek dühösen abba az irányba, ahol a nagybátyját sejtette.

- Sokáig, csak nem akartam, hogy Stiles komolyabb kárt tegyen magában. Annyira aranyosak voltatok, ahogy aggódtatok egymásért! – áradozott Peter és öröme csak fokozódott, ahogy Stiles és Derek elvörösödő arcát figyelte.

- Ha egyszer újra látni fogok… - kezdett fenyegetőzni az Alfa és a másik férfi vette az üzenetet.

Peter lehajolt Stileshoz és bármifajta engedélykérés nélkül az egyik karjával benyúlt a térde alá a másikkal pedig megtámasztotta a hátát és a levegőbe emelte őt.

- Mi van ezzel a menyasszony pózos cipeléssel nálatok? Ez is valami vérfarkas cucc vagy családi vonás? Kezd elegem lenni ebből! – kapálódzott Stiles dühösen, de a vigyorgó Béta erősen fogta őt és hamarosan már be is ültette a Camaro anyós ülésére. – Köszönöm – morogta végül kelletlenül a srác.

Miután Dereket elfektette a hátsó ülésen, Peter beült a volán mögé és benyomta a rádiót. Feltekerte maximum hangerőre Katerina Graham - Sassy című számát és a két úti társa legnagyobb örömére, túlüvöltve a zenét énekelt.

Stiles megforgatta a szemeit. A refrén tökéletesen illet Peterhez és megfogadta, hogy amint hazaér, be is állítja csengőhangnak azokra az alkalmakra, amikor a férfi hívja őt. Eddig a Cryoshelltől volt a Creeping In My Soul, de ez a zene kevésbé volt hátborzongató. Inkább volt idegesítő.

- Add ide a receptedet – fordult felé hirtelen Peter a kezét nyújtva.

Stiles döbbenten meredt rá, aztán átnézve a férfi válla fölött rájött, hogy leparkoltak a gyógyszertár előtt.

- De Derek-

- Add oda neki, Stiles! – mondta Derek a hátsó ülésről.

- Na de-

- Én meg fogok gyógyulni – vágott a szavába az Alfa, meglepően barátságos hangon. Egy pillanatra mintha el is mosolyodott volna, mint egy megnyugtatás képen. - Neked ez nehezebben fog menni a gyógyszereid nélkül, szóval add oda neki.

Stiles visszadőlt az ülésbe és bólintott. Pár perccel később már a zacskóba rakott gyógyszeres dobozokkal az ölében hajtottak tovább egyenesen a Stilinski házhoz. Miután sikerült lebeszélnie Petert arról, hogy nem kell felcipelnie őt mennyasszony módjára a szobájába, visszaadta Derek mobilját és miután megkérte a farkasokat, hogy hívják őt, amint lehet, kiszállt a Camaroból. Figyelte a távolodó autót, és amikor az befordult a sarkon, felsétált a lépcsőn és bement a házba.

Teljesen ki volt merülve. A lázmérő 39 fokot mutatott és határozottan rosszabbul érezte magát, mint mielőtt elment volna az orvoshoz. Vett egy langyos zuhanyt, aztán bevette a tablettáit és bebújt az ágyába.

Sokáig nem volt képes elaludni. Lepörgette maga előtt az eseményeket és a számára még igencsak kérdéses részeknél elidőzött egy kicsit. Ki lehet, ez a Cora? Honnan ismerhetik egymást Derekkel? Miért nem ölték meg a férfit, amíg lehetőségük volt rá? Miért játszadoznak velük ennyit?

Hamarosan azonban nem volt képes semmin sem gondolkodni többé. A betegség húzni kezdte őt egy álomba. Egy olyan álomba, ahol az Alfák elfogták Dereket és az ő szeme láttára kínozták meg újra és újra és újra…

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.