Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

7. rész

2014.06.10

 7. rész

 

Beacon Hills belvárosának gazdagabb negyedében aznap este is sokan járták a forgalmas utcákat. Ez a rész egyáltalán nem volt hasonlítható a külvárosra, ahol ugyan a gyilkosságok miatt kezdett elszabadulni a pokol, de az utcák még így is sokkal üresebbek és csendesebbek voltak, mint erre felé Ráadásul az itt élők is felszabadultabban viselkedtek. Nappal semmi érdekességet, vagy látványt nem nyújt a környék, de sötétedés után egyből beindul az éjszakai élet. Bárki megtalálhatta a neki tetsző elfoglaltságot a munkával illetve jó esetben a tanulással eltöltött nap után. Itt a legnépszerűbb szolgáltatások közé tartoztak a bárok, a mozi, a színház, a fiataloknak a diszkók, a sikátorok sötétjében megbújt dillerek mézesmadzagjai és nem utolsó sorban az igen jó hírű éttermek sokasága.

Az éttermek közül is az egyik legkiemelkedőbb volt egy kínai stílusban épült, kínai konyhával és kínai személyzettel felszerelt étkező hely. Egész évben feszített tempóban ment itt a munka, de ennek köszönhetően az étterem a virág korát érte meg, és ahogy egyre jobban terjeszkedett és újult, úgy a népszerűsége is egyre jobban ívelt felfelé. Bárki, aki úgy döntött, hogy itt akarja elkölteni az ebédjét, vagy vacsoráját, elégedetten távozott fizetés után.

Persze kivétel erősíti a szabályt.

Erica elgondolkodva nézegette az evőpálcikák közé szorult rákot, aminek élettelen, fekete szemei kitartóan meredtek vissza rá. Próbálta minél jobban húzni az időt, hogy azért még se negyedóra alatt falja be a vacsoráját, de az éhség végül legyőzte ezt a szándékát és a tengeri gyümölcs már el is tűnt a szájában. Miközben a falatot rágta, hosszú idő után újra felnézett a tányérjából és a vele szemben evő férfit kezdte figyelni.

George Reyes sikeres üzletember volt, a legjobbak között tartották számon a szakmában. Nem is volt hát csoda, hogy ebben az igen drága étteremben foglalt asztalt ma estére két főre szólóan. Világosbarna haját mindig kócosan hordta, ami még így sem a hanyagságáról tett tanúbizonyságot, hanem a jóképűségét hangsúlyozta ki még inkább. Nagy, barna szemei mindig melegséget árasztottak, de ha kellett, akár ostorozni is képes volt velük. Egyszerű, de elegáns, sötétszürke zakót és hozzá való nadrágot viselt aznap, ami alá egy halványkék inget vett fel. Bár ezzel nem hirdette gazdagságát, fekete, drága bőrből varrt cipője már annál inkább hivalkodóbb volt. Bárki is nézett le a lábbelikre, rögtön tudhatta, hogy nem akárkivel van dolga.

George mindig is egy határozott férfi volt, aki addig hajtott, amíg el nem érte azt, amit akart. Most azonban, ahogy szemben ült a lányával, a vörös abrosszal letakart asztalnál a kínai édes-savanyú tésztáját vacsorázva, egyáltalán nem érezte magát ennyire magabiztosnak. Óvatosan felnézett Ericára és meg kellett állapítania, hogy valóban nagyon szép nővé érett csaknem fél év leforgása alatt.

Ujjatlan, magas nyakú, rövid ruhát vett fel aznap estére, aminek tűzvörös színe nem csak, hogy az étterem domináló színeihez passzolt, hanem kiemelte vékony alakját és a vállára omló, hullámos szőke hajzuhatagát. Az ehhez a látványhoz passzoló, magas sarkú, piros cipőről már nem is kellett beszélni. A lány megjelenése önmagáért beszélt.

Tökéletes párost alkottak külsőleg, de annál rosszabb kapcsolatot ápoltak családilag.

 

Igazából ezek a találkozások csak a formaiság kedvéért jöttek össze. A váló peren megígértették Georgal, hogy egy hónapban legalább egyszer közös programot szerveznek Ericával, ami az ő esetükben mindig kimerült egy kínosan csendes vacsorával. Soha semmilyen közös témájuk nem akadt, ami lett is volna, azzal úgyis a családhoz kanyarodtak volna vissza, amiről viszont inkább próbálták nem beszélni egymással. Csak ettek, ittak és csak akkor szólaltak a másikhoz, ha köszöntek egymásnak, kimentek a mosdóba, vagy elköszöntek egymástól. Kicsit sem volt szánalmas.

Erica egy újabb garnélát tűntetett el rózsaszín szájfénnyel kifestett ajkai között és miután lenyelte a falatot, letette a pálcikákat a tartóra. Amióta csak elindultak az apja ritmustalan szívverését hallgatta és a homlokán gyöngyöző verejtékcseppeket figyelte, így végül megelégelve a dolgot, kelletlenül bár, de megszólalt:

- Szeretnél valamit mondani, igaz? – kérdezte halk, puhatolózó hangon.

 A túloldalt ülő férfi most felpillantott rá. Ő is letette az evőeszközöket és az időhúzás kedvéért megtörölte a száját a vörös színű szalvétával. Erősen köszörülte a torkát.

- Igen – mondta végül, mikor már rájött, hogy tovább nem csinálhatja ezt a feltűnően hosszadalmas habozást. Az lesz a legjobb, ha nem húzza tovább Erica és a saját idegszálait, ezért úgy döntött, hogy felvezetés nélkül a lényegre tér. Mély levegőt vett és az elmúlt órában először nézett a lánya barna szemeibe. - Diana… gyermeket vár tőlem.

A beálló csend most már nem csak kínos volt, hanem egyenesen érezhetővé vált a feszültség, ami legjobban a szőke lány felől áramlott a válaszra váró férfi felé.

- Hogy… mi? – préselte ki végül nagy nehezen a kérdést Erica két perc hallgatás után.

Egyáltalán nem rejtette el a nem tetszés jeleit a hangjából és az arcáról. Nem ez volt az a beszélgetési téma, amire a legjobban vágyott a mai estén és úgy általában közte és az apja között. Úgy érezte, hogy valami erős, hideg kéz markol a mellkasába és azon munkálkodik, hogy teljesen elzárja a levegő áramlását a tüdejébe. Szájon át szívta be mélyen az oxigént, hogy meg ne fulladjon.

- Májusra várjuk az érkezését – folytatta határozottságot erőltetve magára George, mintha meg sem hallotta volna lánya döbbent szavait. - Neked szerettem volna elmondani először.

- Remekül tetted. Ha esetleg nem jutott volna eszedbe, ezzel okozol nekem most még nagyobb fájdalmat az eddigieknél – gondolta keserűen Erica. Belekortyolt a vizébe, hogy sivatagra emlékeztető torkát benedvesítse, de semmit sem ért a próbálkozása.

- Diana azt szeretné, ha te adnál majd neki nevet – mondta tovább a férfi. A lány csak nagy önkontrollal volt képes visszatartania kitörő érzelmeit, amik nem túl szép trágár szavakkal lettek volna kísérve. Megfordult a fejében az a kérdés, hogy az apja gondolkozik-e egyáltalán néha, és ha igen, akkor átgondolja-e azt még vagy százszor, mielőtt kimondaná azt, amire gondol. - Nagyon boldogok lennénk, ha megtennéd, végtére is féltestvérek lesztek.

- Rendben – nyögte ki Erica, de mikor észrevette, hogy apja arca kezd felderülni, gyorsan hozzátette: - De csak hogy tudd, nem örülök neki.

- Tudom, hogy még mindig mérges vagy rám és nagyon sajnálom, ami édesanyáddal történt – vette halkabbra a hangját George és kezét a lányáéra tette, pont azt, amelyiken az idegen jegygyűrű csillogott a lámpafényben. A szíve nem gyorsult fel a hazugság jelét bizonyítva, amitől a szőke lány mellkasa csak még jobban összeszorult. - Nem akartam, hogy így legyen.

- Ha tényleg sajnálod, akkor gyere haza – suttogta Erica és érezte, hogy a szemeiben összefutnak a könnyek.

- Te is tudod, hogy ez nem lehetséges – mondta keserű hangon a férfi.

- Lehetséges! – válaszolt kicsit hangosabban a lány. Úgy érezte, mintha a keze égne ott, ahol az apja bőre az övéhez ért. - Csak akarnod kellene, de te nem akarod!

- Ha majd felnősz, meg fogod érteni – kántálta el a már jól ismert mondatot George és mikor Erica hirtelen elrántotta a kezét az övéből rájött, hogy mekkora hibát követett el.

- Ne beszélj velem úgy, mintha gyerek lennék! – mondta felháborodottan Erica, nem törődve a feléjük pillantgató vendégekkel. - Tizennyolc éves leszek, apa! Ne mondd nekem, hogy majd ha felnövök, mindent megértek! Sokkal több mindent tudok és több mindent tapasztaltam már dolgokról, mint te!

George döbbenten nézett a dühtől kipirult arcú lányára, akinek mintha a szemei egy pillanatra sárgás színbe váltottak volna. Zavartan megrázta a fejét és mire újra odanézett már minden normális volt. A fények játékának tudta be a jelenséget, de nem sokat törődött a dologgal. Jelen pillanatban mentenie kellet a menthetőt.

- Erica! Kérlek csak hallgass vé-

- Nem! – szakította félbe rögtön éles hangon a szavait Erica és mielőtt átgondolhatta volna, hogy mit tesz, felállt és azzal a lendülettel arcon csapta az apját.

Az egész étteremben egy szabad asztal sem maradt aznap, így a jelenet elég nagy nézőközönséget kapott. Mindenki abbahagyta a beszélgetést és úgy nézték az egymást néző apa-lánya párost, mintha ez az étterem műsorszolgáltatása lenne. Erica és George is szinte egyszerre fordultak a bámulók felé, mire azok lassan visszatértek a saját dolgukhoz, de a lány tisztán hallotta, hogy a legtöbb asztalnál azt találgatják, vajon mi történhetett kettőjük között. Legszívesebben nevetett volna az egyes ötleteken, amik semmik voltak a valósághoz képest.

Erőt vett magán és visszafordult az apja felé, akinek az arcán ott vöröslött a keze nyoma. Sajnálatot kellett volna éreznie, de egyszerűen nem volt képes rá és ettől a hányinger kezdte kerülgetni.

- Azt hiszem én most… haza megyek – suttogta remegő hangon és a székre akasztott kabátjáért nyúlt, ezzel megerősítve szavait.

- Elviszlek – ajánlotta fel George, miközben felállt, de Erica már az előtt megrázta a fejét, mielőtt rákérdezhetett volna.

- Nem kell. Már felhívtam korábban Boydot, hogy jöjjön értem. Nem sokára itt lesz.

- Rendben – erőltetett magára egy mosolyt a férfi, de borzasztóan szomorúnak tűnt még így is. Tudta, hogy lánya nem fogja jól fogadni a hírt, de nem tudta felkészíteni magát eléggé rá. Finoman megrázta a fejét és közelebb lépett a lányhoz. - Vigyázz magadra, jó? – mondta és megölelve Ericát, vigasztaló puszit akart nyomni a fejére, ahogy azt kiskorában mindig is tette, de Erica elhátrált tőle. Mindkettőjük szeme párás volt, mély fájdalommal néztek egymásra. – Majd… beszélünk.

- Igen – nyögte ki nagy nehézségek árán Erica. A torka annyira el volt szorulva, hogy azt hitte, menten megfullad. – Szia!

- Szia! – köszönt el George is.

Miután a lány gyors léptekkel kiment az épületből a férfi visszaesett a székére. Nem törődve azzal, hogy mi lesz a következménye, öklével az asztalra csapott az elfojtott düh és elkeseredést levezetve ezzel. Néhány rák a földre esett, hogy aztán a padlón feküdve tovább bámuljanak a semmibe.

***

Már éjfél is elmúlt, mire Axel Gregori bezárta az Arany Sárkány étterem bejáratát, ahol pincérként dolgozott, és egy nagy ásítás közepette a zsebébe csúsztatta a kulcsokat. Táskáját a vállára dobva indult el a főút menti járdán, de rögtön az első sarkon már be is fordult, hogy egy szűk, sötét, koszos mellékutcán találja magát. Nappal semmi baja nem volt ezzel a környékkel, akkor látta, hogy mi történik körülötte. Ám amint besötétedett, legszívesebben mindig visszafordult volna, hogy az étteremben aludjon inkább, mintsem végig mennyen ezen az úton egyedül. Nem volt puhány, vagy félős, rengeteg extrém sportot kipróbált már, de a mostanában elszaporodott gyilkosságok híre óvatosságra intette őt is.

Egy kuka hangos zörejjel kísérve felborult és a benne lévő hulladék is erősen hozzájárult a csendbe hasító zajhoz. Axel hevesen dobogó szívvel perdült meg a tengelye körül, az adrenalin tombolt benne és legszívesebben gondolkodás nélkül futásnak eredt volna. Azonban a félelem a betonhoz szögezte a lábait és képtelen volt akár egy lépést is tenni.

Hangosan kieresztette a tüdejébe szorult levegőt, mikor a szemetes mögül előrohant egy girhes, koszos, vörös bundás macska és egy szempillantás alatt már el is tűnt az árnyékok között. Fejét csóválva egyenesedett ki görnyedt állásából és miközben leszidta magát azért, mert megijedt egy ostoba állattól, lassan megfordult, hogy tovább induljon.

A hosszú, hegyes karmokban végződő ujjak körbefonódtak a torka körül és mielőtt akár megnyikkanhatott volna, már a téglafalhoz nyomva találta magát. A szorítás erősödött a nyakán és rémülten vette észre, hogy lábai lassan eltávolodnak a talajtól és már a levegőben lóg, akár csak a függönyök az étteremben. Próbálva lefeszíteni a vaskapocsként szoruló ujjakat a torkáról és a lábaival kirúgva megsebesíteni a támadót, egyre kétségbeesettebben próbált levegőhöz jutni, de a helyzet teljesen reménytelen volt. Egyre gyengébbnek érezte magát, a látása kezdett elhomályosulni, a tüdeje égett és oxigénért ordított. Ahogy lepillantott fojtogatójára a félelem még erősebben a mellkasába mart és léghiányos tüdejének szorulása mellett a fájdalom elviselhetetlenné vált a testében.

Egy fiatal, hosszú, egyenes szálú hajú lány nézett vissza rá az érzelmek legkisebb jelét sem mutatva arcizmain. Nagy, mandulavágású szemei erős, vörös fényben úsztak, úgy világítottak a sötétben, akárcsak a közlekedési lámpák fényei. Axel kezei ellazultak és erőtlenül a teste mellé hulltak. Már szinte semmit sem érzékelt a külvilágból, hallotta a saját szívverését, de azon kívül semmi mást. Mégis mielőtt azonban a világ teljesen elsötétülhetett volna előtte, még hallotta, ahogy a lány halk, szomorú, megnyugtató hangon a fülébe súg:

- Nagyon sajnálom.

Éles tűszúrásokhoz hasonlító fájdalom nyilallt a nyakába, aztán a halál feneketlen sötétje magába rántotta őt.

***

Derek összerezzent álmából, mikor a seriff becsapta a kocsija ajtaját. Álkapcsa hangosan ropogott, ahogy a szája ásításra nyílt és tenyerével kidörzsölte a szeméből a maradék álmosságot is. Jó néhány háztömbnyire parkolt le a Stilinski háztól, hogy a seriff ne ismerhesse fel őt a Camaro alapján, de mivel hallását kiélesítve hagyta, a hirtelen zaj felriasztotta őt. Megvárta, amíg a férfi legurul a feljáróról és vele ellentétes irányba fordulva elhajt az Örs felé, aztán ő is beindította az autóját és a ház elé parkolt.

Már éppen ki akart szállni, mikor eszébe jutott valami. Hátranyúlt a hátsó ülésre, hogy magához vegye az ott fetrengő, igencsak súlyos, fekete táskát. Az első zsebéből kivett egy kissé gyűrött, de tiszta pólót és arrébb dobva az addig rajta lévő szétkarmolt, véres darabot, felvette magára a tisztábbat. A makulátlanságtól eltekintve a két póló között semmi különbség nem volt, de persze ő sosem akart a ruhatáráról híres lenni és ez a veszély nem is fenyegette. Főleg, hogy a fekete bőrdzsekit is magára vette, ami már a védjegyévé vált az idő folyamán.

A táskát a vállára dobva bezárta a Camarot és nyugodt léptekkel elindult a ház felé. Mikor elért az ajtóhoz felvezető lépcső aljához, körbenézett, hogy nem jár-e valaki az utcán, vagy nem figyeli-e őt valaki egy ablakból, aztán behajlítva a térdeit elrugaszkodott és hangtalanul megérkezett a ház cseréptetőjére. Gyorsan az útra néző ablakhoz surrant és kieresztett karmával benyúlva a keret alá, könnyedén felhúzta azt. Nesztelenül bebújt a nyíláson a szobába és a légáramlástól lebegő függönyt arrébb tolva nem túl bizalomgerjesztő látvány és főleg nem túl kellemes bűz fogadta.

Maga a szoba olyan volt, mint ahogy azt várta. Mindenfelé tankönyvek, zoknik, pólók hevertek a padlón, a szemetesben isten tudja hány hetes narancshéjak és egyéb ismeretlen eredetű dolgok penészedtek, a kék falat pedig poszterek díszítették itt-ott, hogy kicsit feldobják a helyet. A vérfarkasokat ábrázoló, kinyomtatott képektől és az íróasztal fölé akasztott, interneten rendelt holdórától eltekintve tipikus tinédzser lakhely volt ez, aminek a tulajdonosa jelen pillanatban az ágy takarójának védelmébe bújva az újonnan érkezettet figyelte, üveges tekintettel.

- Beteg vagyok – nyögte rekedt, erőtlen hangon Stiles és ezt követően ronda köhögés szakadt ki belőle.

- Már tegnap lehetett érezni rajtad – mondta közönyösen a farkas, miközben leült az ágy melletti székre.

- Érezni? – kérdezte meglepetten a srác és miután sikerült a hátára gördülnie, ülőhelyzetbe tornázta magát. – Ezt meg hogy érted?

- A betegségeknek erős és nem túl kellemes szaguk van – magyarázta Derek.

- Szóval ezt érezték rajtam Boydék tegnap. Fantasztikus – sóhajtott fel Stiles és belesüppedt a párnájába. Kíváncsian oldalra pillantott a nyugodtan üldögélő farkasra. - Ha tényleg ennyire bűzlök, akkor miért nem mész el? Nem zavar?

- Ha nincsenek kiélesítve az érzékeim, akkor nem.

- Szuper! – mosolyodott el halványan a srác. - Egyébként mit terveztél mára most, hogy nem kell fuvaroznod? Biztos nem akarsz itt maradni velem egész nap.

- Ami azt illeti pontosan ezt terveztem – válaszolta a férfi némi hatásszünetet követően.

- Hogy mi? – ült fel hirtelen Stiles, de a gyengeségtől azonnal visszazuhant fekvő helyzetbe.

- Segítened kell – mondta tömören a farkas, miközben visszahúzta a betegre a lecsúszott takarót.

- Már megint miben?  - kérdezte tettetett ingerültséggel, miután sikerült legyűrnie a rátörő fejfájást, az azzal járó szédülést és a zavarba esést, amit a férfi mozdulata váltott ki.

Derek válasz helyett lenyúlt a táskáért és elhúzva rajta a cipzárt felfordította, mire rengeteg, vaskos, koszos, régi könyv esett a padlóra. Stiles azon gondolkodott, vajon mégis hogyan fért bele ennyi és hogyan volt képes Derek ezzel csak úgy felugrani a tetőre. Aztán eszébe jutott, hogy végtére is egy Alfa vérfarkasról van szó, így nem is törődött többet a kérdéssel.

- Elhoztam néhány könyvet a házból, amiket a családom írt – mondta a férfi. - Talán ezekben találunk valamit, amiből megtudhatjuk, hogy hogyan ébresszük fel Scottot a hipnózisból.

- Néhány könyvet?! – kérdezett vissza hitetlenkedve a srác. Heves mozdulattal a könyvkupacra bökött az ujjával. - Egy évbe is beletelhet, mire ezt mind átnézzük ketten.

- Hárman – ugrott be ekkor hirtelen egy újabb személy az ablakon, mire Stiles a szívéhez kapott ijedtében. - Helló Stiles – intett mosolyogva Peter a fiú felé. Látszólag nagyon jól szórakozott az egekbe szökött pulzusú fiún, aki ezt észrevéve a fogát kezdte csikorgatni.

- Köszöntelek az olvasó klubban. Remélem, nálad van a tagsági kártyád – dőlt vissza a párnájára Stiles bosszankodva. A vérfarkasok kedvenc hobbija tényleg az ő ijesztgetésében merült ki.

- Szeretem azt, ahogy hozzáállsz a dolgokhoz. Máris jobb lett a hangulat. – mosolygott féloldalasan Peter. Ledobta a kezében tartott táskát, aminek a súlya alatt szinte megremegett a padló. -  Hoztam még párat. Az lenne a legjobb, ha minél hamarabb nekiugranánk a témának.

Stiles fájdalmasan felsóhajtott, de panaszkodni sem volt ideje, a kezébe máris nyomtak egy eléggé nehéz kötetet. Derek belevetette magát egy másikba, Peter pedig levette a válláról a laptop táskát és elővette belőle a srácnak nagyon is ismerős Macbookot. Bekapcsolta és hamarosan pötyögni kezdett rajta valamit.

- Nem lehetne, hogy-

- Nem – vágott rögtön a szavába Peter, fel sem nézve a gépből. Stiles vissza akart vágni, de a farkas ismét beléfojtotta a szót: - Vannak rajta olyan dolgok, amik személyesek. Nem szeretném, ha „puszta véletlenségből” belenéznél valamelyikbe.

Stilesnak nem tetszett a felállás, de igazat adott Peternek. Erőt gyűjtve magában kinyitotta a könyvet, aminek már az első oldala tele volt írva apró betűkkel. Alig telt el egy perc néma csendben, Stiles máris idegesen forgatni kezdte az elsárgult lapokkal teli kötetet, hátha másképp kellene olvasni a sorokat. Azonban a helyzet egyre csak rosszabb lett.

- Ugye most csak vicceltek? – kérdezte végül ingerülten. - Örülök, ha a vesszőt, meg a pontot felismerem ezekből a krix-kraxokból.

- Nekünk sem egyszerűbb – válaszolta Derek, aki jó néhány oldalon túl volt már.

-A régebbi darabokat mind kézzel írták és hát… nem minden rokonunk dicsekedhetett szépírással – magyarázta a letörölhetetlen mosolyával Peter.

- Innen is csókoltatom őket – morogta a srác gúnyosan.

- Majd átadom nekik, mikor ellátogatok a szellemvilágba – mondta az idősebb Hale.

- Komolyan? – húzta fel a szemöldökét Stiles hitetlenkedve, de mikor meglátta a farkas szeménél a nevetőráncokat, morogva újra beletemetkezett a könyvbe.

Az óra kattogása kifejezetten hangosnak tűnt a szokatlanul csendes szobában. Csak a papírlapok súrlódása és Peter ujjainak a járása a billentyűzeten volt egyedül hallható. Meg persze Stiles orrfújása és köhögése. Teltek a percek, órák és Stiles már egész jól belejött a macskakaparás olvasásába. Szerencséjére, ahogy fogytak az oldalak, a betűk egyre nagyobbak és széthúzottabbak lettek, valamint a szavak közti távolság is egyre inkább megnőtt, így gyorsabban haladhatott. Bárki is írta a könyvet, az írásából kilehetett következtetni, hogy egyre inkább ráunt a körmölésre.

Óvatosan oldalra pillantott, ahol Derek ült a széken. A férfi mellett egyre nagyobb lett a könyvkupac. Ő csak éppen átfutotta a szöveget és már lapozott is tovább. Látszott, hogy nem először bújja végig a köteteket, mert elképesztő gyorsasággal végzett ki egy-egy darabot, míg a srác még mindig csak az elsőt tartotta a kezében. Mondjuk a benne lévő információk újak voltak a számára és próbálta őket minél jobban memorizálni, hátha jók lesznek még valamire a későbbiekben. Figyelmét visszafordította az olvasásra és szinte azonnal belemerült a dologba.

Derek ezt a pillanatot kihasználva emelte fel a fejét egy kicsit és Stilest kezdte fürkészni. A srác annyira elmerült az olvasásban, hogy fel sem tűnt neki, hogy figyelik, így a férfi még egy darabig elnézegette a kissé kócosan álló, barna hajtincseket, a nagy, barna szemeket, az apró kis anyajegyeket és az ajkakat, amiken hirtelen végigsiklott Stiles nyelve, hogy benedvesítse őket. Derek érezte, ahogy a gyomrába görcs ál, a szíve pedig vadul kalapálni kezd a mellkasában és így kénytelen volt a száján keresztül mélyen beszívni a levegőt, hogy elegendő oxigénhez juthasson. Megrázta a fejét, hogy elűzze ezeket a furcsa és nem kívánatos érzéseket, amikről megfogadta, hogy soha többé nem fogja érezni őket.

Távol a harangok ekkor megszólaltak, jelezve az embereknek a delet. Stiles nyújtózkodva kiropogtatta elgémberedet tagjait és a kisszekrénye felé nyúlt, hogy bevegye a gyógyszereit. Azonban hiába kereste őket, csak az üres falapot tapogatta az ujjaival.

- A fenébe!

- Mi a baj? – rezzent össze Derek egy kicsit, mintha most ébredt volna fel egy álomból.

- Apa elfelejtette felhozni a gyógyszereket – magyarázta Stiles nem túl boldogan. Lerakta a már majdnem kiolvasott könyvet az ágyra, ledobta magáról a takarót, amiről a földre pergett a könyvből kihullott kosz és hamu, majd felült. - Mindjárt jövök.

- Majd én felhozom – állt fel ekkor az Alfa.

- Tényleg? – lepődött meg a srác és miután megkapta a megerősítő bólintást, visszadőlt a párnájába. Örült az ajánlatnak, mivel nem volt biztos abban, hogy le tudna menni a lépcsőn épségben ilyen szédülés és fejfájás közepette. - Köszönöm. Biztos a pulton lesznek.

Derek ismét bólintott és átlépve a könyveket kiment a szobából. Örült, hogy egy időre mondhatni egyedül lesz, legalább kicsit ki tudja tisztítani a gondolatait.

Stiles követte őt a tekintetével, aztán sóhajtva felnézett a plafonra és rá kellett jönnie, hogy az óra kattogása kezd az idegeire menni. Amint jobban lesz, fogja, kiveszi belőle az elemeket és repíti is ki a padlásra. Elege volt abból, hogy valahányszor éjszakánként felriad a rémálmaiból, még ezzel a léptekhez hasonlító hanggal is meg kell birkóznia. Mindig ki kellett lesnie a folyosóra, hogy biztosan nem járkál-e egy vérfarkas, egy kanima, vagy egy őrült nagypapa a lakásban. Ez már lassan négy hónapja így ment és kezdett kikészülni idegileg ettől.

Újra felsóhajtott és felemelte a fejét, hogy megnézze, miért hallgatott el a billentyűzeten kopogó ujjak zaja már egy ideje. A látványtól csak még inkább ideges lett.

- Örülnék, ha nem bámulnál rám úgy, mintha valami kaja lennék – morogta végül Peternek, aki tenyerébe támasztva az arcát, azzal az idegesítően nyugodt mosolyával az arcán figyelte őt rezzenéstelenül.

- Egyszer már majdnem megkóstoltalak, de te nem hagytad. Azóta is kíváncsi vagyok, hogy milyen lehet az ízed. Legszívesebben itt és most felfalnálak – válaszolta vidáman és szavait megerősítve megnyalta megnőtt tépőfogait.

- Álmodban és pizsamában, haver – vágott vissza Stiles, enyhe félelemmel a hangjában és a könyvvel megpróbálta elzárni magát a nagybácsitól. Nem igazán sikerült neki.

- Nem mellesleg érdekes, hogy Derek mennyire törődik veled – csevegett tovább Peter nem törődve az „elrejtőző” sráccal. - Amikor én kérek valamit tőle, akkor csak morog valamit arról, hogy miért nem maradtam a föld alatt, aztán elmegy.

- Vajon miért? – tette fel a kérdést Stiles, mire a Béta rosszallóan megcsóválta a fejét, de továbbra is mosolygott. A srác lapozott egyet és végül újra megszólalt, immár kicsit halkabban: - Szerintem Derek… egész kedves a maga módján.

- Derek kedves – ismételte meg lassan Peter és Stiles a lapok felett átnézve látta, ahogy mozgatja a száját, mintha csak ízlelgetné a szavakat. - Ezt se hallottam már jó ideje senkitől.

- Persze régebben egyáltalán nem kedveltem – magyarázta Stiles, leengedve a könyvet. - Kirázott a hideg, valahányszor csak a nevét meghallottam. De mostanában olyan mintha… hát…

- Mintha lassan megnyílna? – mondta suttogva Peter, szemeiben égett a kíváncsiság.

- Olyasmi. Nem tudom – rázta meg a fejét a srác.

A takarója ráncait bámulva eszébe jutottak azok a dolgok, amiken ő és Derek keresztülmentek. Így felidézve őket tényleg úgy érezte, hogy, bár a farkas biztosan tagadná, de azért valamilyen szorosabb kapcsolat kialakult köztük, főleg mostanában, hogy egyre több időt töltöttek együtt. Nem nevezte volna magukat barátoknak, nem, annak semmi képen sem, inkább csak erős szövetségeseknek. Sokszor mentették meg már egymás életét az elmúlt egy évben és ez biztosan jelentett valamit Dereknek is. Az érzelem kimutatásaiból kiindulva erre nem lehetett biztosan fogadni, de reménykedni mindig lehet és Stiles most ezt tette.

Szinte érezte, ahogy valakinek a tekintete átégeti a testét és nem kellett felnéznie, hogy tudja, ki az, aki ezzel visszarángatta őt a gondolataiból.

- Most meg mi van?! – emelte fel a hangját ingerülten, széttárva a karjait.

- Olvass tovább! – vigyorgott Peter és a képernyővédőt eltűntetve tovább pötyögött a gépen.

Stiles vicsorogva, kissé durvábban, mint szerette volna, kinyitotta a könyvet ott, ahol abbahagyta és nem törődve azzal, hogy egy papírlap elszakadt, szinte beleesett az oldalak közé. Igyekezett minden figyelmét az olvasásra fordítani és elfelejteni a folyamatosan rajta mosolygó Bétát.

- Tessék – jelent meg ekkor hirtelen mellette Derek, kezében egy pohár vízzel és a gyógyszerekkel.

- Köszi – vette el őket tőle Stiles hálásan és gyorsan be is vette a láz- és fájdalomcsillapítót. Volt egy harmadik is, amiről fogalma sem volt, hogy mi lehet, de a vállát vonogatva bevette azt is. Ennél nagyobb baja már úgy sem lehetett.

Hacsak a lassan rátörő fáradságot nem vette bajnak.

Eltelt negyedóra és Stiles egyre inkább úgy érezte magát, mint akit fejbe vágtak egy baseball ütővel. Olyan fáradtnak érezte magát, mint aki már napok óta nem aludt rendesen. Persze ez igaz volt, de azt hitte, ehhez a szervezete már kellőképp hozzászokott az elmúlt időben. A könyv kicsúszott a kezei közül, Derek pedig gyorsan elkapta azt és félrerakta. A párna szinte magába szippantotta elnehezedő testét és a takarója is egészen súlyosnak érződött.

- Derek… - kezdte mondani, de a nyelvét ólom nehézségűnek érezte, ahogy beszélt, –… mi volt a harmadik gyógyszer?

- Altató – jött a válasz és ez volt az a szó, amit utoljára hallott és Derek arca volt az, amit utoljára látott. Szemei lassan lecsukódtak és mély, álmatlan álomba merült.

- Nem mondom, jó erős altatót adhattál neki – jegyezte meg Peter, mire Derek csak megvonta a vállát.

-A seriffé. Ő biztos csak így tud aludni, de Stilesra is ráfér egy jó alapos pihenés.

- Nagyon odafigyelsz rá – mosolygott féloldalasan, sokat mondó tekintettel a Béta.

- Mennem kell – állt fel válasz helyett az Alfa és a székre akasztott bőrkabátját magára véve az ablakhoz lépett. Mikor Peter is hasonlóképp akart tenni, Derek határozottan rászólt: - Én megyek, te maradsz. Valakinek vigyáznia kell rá.

- Ahogy akarod, drága unokaöcsém – huppant vissza a fotelbe Peter habozás nélkül.

- Ha még egyszer így mersz hívni... – villant fel vörösen Derek szeme a haragtól, de nagybátyja leintette őt.

- Visszaküldesz a giliszták közé. Felfogtam a legutóbbi alkalommal is – fejezte be helyette Peter utánozva unokaöccse fagyos hangját és kemény arckifejezését, de persze az Alfa nem értékelte a humorát.

Szemeit forgatva kilépett a tetőre, miután meggyőződött arról, hogy senki sem láthatja meg. Azonban még nem ugrott le. Erősen habozott, és amikor végre rászánta magát arra, hogy a válla fölött visszanézzen az ágyban szuszogó Stilesra, fülét megütötte egy kocsi hangja, ami éppen az utcába kanyarodott be. Puhán, szinte hangtalanul érkezett meg a földre és fel sem pillantva az ablakra, gyorsan beült a Camaróba és elhajtott.

***

Kali unottan rúgta le a lábáról a fekete magas sarkú csizmáját, mikor a szobájába ért és elengedve magát elnyúlt a nagy, függönyös ágyon, ami szinte magába szippantotta, olyan puha volt. Pár percig élvezte a tétlenséget, de tudta, hogy még van némi elintézni valója, amit nem halaszthat el későbbre. Miközben hasra fordult, előhalászta farmerzsebéből a mobilját, aminek a hátlapjára egy apró, sárga papírlap volt felragasztva. Bepötyögte a rajta lévő telefonszámot, ami nem mellesleg eléggé rondán volt rákaparva és füléhez emelte a készüléket. A telefonra akasztott kis dísz, ami egy ’S’ betűt ábrázolt nekiütődött a fémkarkötőjének, halk, csilingelő hangot hallatva ezzel.

Az ötödik kicsengésre vették fel a túloldalon.

- Mi van? – szólt bele egy kissé karcos férfihang a telefonba, nem túl barátságosan.

- Önnek is szép jó napot – suttogta halkan, de erőteljesen Kali a leglehengerlőbb hangját felhasználva.

- Még is mit…Ó… Maga az? E… elnézését kérem, hölgyem. Ne… nem is számítottam, hogy ilyen hamar… – kezdett hebegni azonnal a férfi, amin a nő csak gúnyosan elvigyorodott és lesajnálóan megrázta a fejét.

- Idióta.

- Egy barátom adta meg a telefonszámát a minap.

- Igen, szólt, hogy hívni fog. Miben segíthetünk?

- Volna itt egy kis munka, amit nem szeretnék akárkire rábízni. Reméltem, hogy ön és az emberei tudnának segíteni nekem ez ügyben – mondta tettetett kétségbeesést színlelve, de vörös ajkai folyamatosan széles mosolyra voltak húzódva.

- Elhiheti, hogy mi vagyunk magának a legjobb választás – nagyképűsködött a férfi.

- Ó ebben egy pillanatig sem kételkedtem – dorombolta, mire a túloldalon több ember is jól hallhatóan zihálni kezdett. Nagyon jól tudta, hogy kihangosították a hívását, ami elégedettséggel töltötte el. – Csak az a baj, hogy a családom nem az a gazdagfajta, így csak egyéb szolgáltatásokat tudnék önöknek biztosítani a munka elvégzése után – dobta be a csalit, amire azonnal rákaptak a szexuálisan túlfűtött „halacskák”.

- Teljesen megfelel nekünk az „egyéb” szolgáltatás is – vágta rá a bandavezér habozás nélkül. – Szóval, mi lenne a munka?

- El kellene rabolniuk nekem valakit. Lehetőleg sértetlenül szeretném megkapni őt.

- Nem gond. Mi a neve?

Kali szélesen elvigyorodott az elégedettségtől. Hegyes fogai kivillantak és a félhomályban szemei jelzőtűzként kezdtek világítani, ahogy végül kimondta a nevet:

- Stiles Stilinski.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Interlobular wet allergic-type pupil, fortnight felt, centre.

(ogepoteqoda, 2019.05.23 14:08)

[url=http://mewkid.net/buy-prednisone/]Prednisone No Prescription[/url] <a href="http://mewkid.net/buy-prednisone/">Prednisone Without Dr Prescription</a> xiu.ftpw.savannah-fraser.eoldal.hu.dah.vm http://mewkid.net/buy-prednisone/

Movement impingement, compensates marginalia demonstration trismus.

(inezuimrejog, 2019.05.23 12:29)

[url=http://mewkid.net/buy-prednisone/]Buy Prednisone Online[/url] <a href="http://mewkid.net/buy-prednisone/">Buy Prednisone Online</a> dji.rkjh.savannah-fraser.eoldal.hu.vya.ha http://mewkid.net/buy-prednisone/