Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

4. rész

2014.06.10

 4. rész

 

- Megjöttem! – kiáltott Scott McCall, mikor belépett a ház bejárati ajtaján.

Cipőjét odarúgta a többi mellé és elindult a konyha felé.

- Szia, Scott! – köszönt neki Melissa, miközben megkavarta a fazékban melegedő levest. - Mi volt ma az iskolában?

- Semmi – válaszolta a srác a hűtőbe hajolva.

- Értem – mondta a nő gyanakvó tekintettel végig mérve Scottot. Tudta, hogy ha a fia erre a megszokott kérdésre így válaszol, akkor valami gondja van. Bár manapság mikor nincs baja? - Mindjárt kész vagyok. Megterítenél?

- Nem vagyok éhes, de te egyél nyugodtan – egyenesedett ki a fiú, kezében egy üveg ásványvízzel és lábbal belökte a hűtőajtót. Kibontotta a palackot és egy szuszra megitta a benne lévő folyadék nagy részét. – Huh. Ez jól esett. Egész délután alig volt időm inni valamit.

- Hogy-hogy?

- Edzettünk a többiekkel az erdőben.

- Derek jó alaposan meghajt titeket mostanság.

- Hát igen. Kicsit visszavehetne a tempóból. Érte, én, hogy neki nincs más élete ezen kívül, de figyelhetne ránk is néha. Nem kellene folyton magával törődnie.

Melissa érdeklődve nézett a fiára. Tudta, hogy Scott nem tagja Derek falkájának és bár nincs meg köztük a feltétlen bizalom, képesek az együttműködésre. Azonban még sohasem beszélt így a férfiról és ez az, ami meglepte az orvosnőt.

Eltelt pár perc, a srác összenyomta és kidobta az üres üveget a szemetesbe, de egy szót sem szólt.

- Szóval… - kezdett bele Melissa -, az a helyzet, hogy holnapra sikerült kivennem szabadságot és arra gondoltam, hogy elmehetnék esetleg vacsorázni a kedvenc éttermedbe. Már le is foglaltam egy asztalt – mondta mosolyogva és várta, hogy fia örömmel fogja fogadni a hírt.

Azonban nem így történt.

- Vacsorázni? Megint? – kérdezte őszinte meglepettséggel Scott.

- Hogy érted, hogy megint? – lepődött meg a nő is.

- Hiszen tegnap voltunk – magyarázta a srác, megtörve a a hirtelen beállt csendet.

- Miről beszélsz? Ha jól emlékszem lassan négy hónapja nem mentünk el ketten sehová.

- Tegnap voltunk az étteremben. Nem emlékszel?

- Nem – rázta meg a fejét Melissa, kezdett nagyon aggódni. Elindult a fia felé - Scott, valami baj van?

- Lehet, hogy a sok munka lefárasztott téged. Feküdj le korán és holnap pihend ki magad. Jó étvágyat neked, én felmegyek. Jó éjszakát! Szeretlek! – puszilta meg az anyja arcát gyorsan Scott egy mosollyal az arcán és felkapva a földre dobott táskáját felrohant az emeletre.

- Én is – válaszolta kissé lemaradva a nő és fejcsóválva elindult vissza a tűzhely felé.

Mióta megtudta, hogy Beacon Hillset vérfarkasok lakják és a fia is közéjük tartozik, azóta nem volt egy nyugodt éjszakája sem. Már egy kutya vonyítására is felriadt és valahányszor, mikor a Telihold feljön, reggelig a kezét tördeli és imádkozik, hogy ne történjen semmi baj. Szinte egész nap azon aggódik, hogy Scottal esetleg valami szörnyű dolog történik. Megtámadják és megsérül, vagy akár… megölik őt. Nem bízik már senkiben. Nem tudja, hogy aki beteget látogat, gyilkos-e, vérfarkas-e, vagy egy Gerardhoz hasonló őrült-e. Persze mindig rá kell jönnie, hogy semmi ilyesmiről nincs szó. Igazából a holnapi szabadnapját se ő akarta, hanem a főnöke, mondván, pihenje ki magát. Talán Scottnak igaza van, és ki kellene aludnia a folytonos stresszt végre.

Gondolataiból a telefon csörgése riasztotta fel és lejjebb véve a lángot a fazék alatt, beletörölte a kezét az otthoni farmerjába és felvette a kagylót.

- Haló?

- Mrs. McCall? – szólt bele egy ismerős hang. - Stiles vagyok.

- Ó, szia! – könnyebbült meg Melissa. - Várj, mindjárt szólok Scottnak.

- Nem kell! Igazából magát keresem.

- Engem? – kérdezte meglepetten.

Kezdte zavarni, hogy alig pár perc leforgása után már Isten tudja hányadik alkalommal lepődött meg.

- Igen. Lenne egy kérdésem. Nem vett észre mostanában valami furcsát?

- Furcsát? Mire gondolsz pontosan?

- Mondjuk, hogy Scott nem egészen önmaga, szétszórtabb, esetleg ingerlékenyebb, vagy valami hasonló. Bármi.

- Hát… ha az számít valamit, hogy szerinte tegnap voltunk vacsorázni, akkor igen.

- Miért? Nem voltak? – kérdezte Stiles. Most rajta volt a sor, hogy megdöbbenjen. – Ő azt mondta nekem ma, hogy voltak.

- Tegnap késő estig dolgoztam, Stiles. Holnap akartam elmenni vele, de ezzel az érvvel visszautasított – magyarázta a nő. Nem tetszett neki a csend, ami beállt a vonal másik végén. Félve tette fel a kérdést: - Stiles? Mi folyik itt?

- Nos - kezdett bele a fiú és Melissa biztos volt benne, hogy megint beletúrt a hajába, mint ahogy azt mindig is szokta, mikor ideges -, nagyon úgy fest a dolog, hogy Scottot… hipnotizálják.

- Hogy mi? – kiáltott fel kicsit hangosabban, mint szerette volna és ettől ijedten a lépcső felé sandított. Szerencsére Scott nem jött le, hogy megnézze, mi a baj és ettől a nő újra felsóhajtott a megkönnyebbüléstől. Suttogva folytatta a beszélgetést: – Ezt meg hogy érted?

Stiles mindent elmondott neki részletesen. Hogy Cora, az Alfa falka egyik feltételezett tagja hogyan irányítja Scottot, a hullákról és az azokat összekötő egybefüggésről és az őt és Dereket ért támadásról a délután folyamán. Ez után az orvosnő is elmondta, hogy a fia miket mondott neki pár perccel ezelőtt és hogy mennyire aggódik.

- Mit tehetünk? – kérdezte végül, mikor már mindent elmesélt Stilesnak.

- Most csak annyit, hogy megpróbáljuk megakadályozni azt, hogy elolvassa az SMS-eket. Én legszívesebben összetörném a mobilját, de higgyék csak azt az Alfák, hogy egy lépéssel előrébb járnak nálunk. Meg, ahogy elnéztem ma Scottot a suliban, nem igazán tudja kontrolálni önmagát és nem lenne jó kihúzni nála a biztosítékot – mondta a srác, aztán mikor feltűnt neki, hogy Melissa egy szót sem szól, gyorsan hozzátette: - Ne aggódjon! Derekkel és többiekkel megpróbáljuk minél hamarabb kitalálni, hogy hogyan hozzuk őt vissza.

- Rendben – bólintott akaratlanul is a nő. - Amint megtudtatok valamit, hívjatok, rendben?

- Mindenképp. Vigyázzon magára!

- Te is.

Lassan letette a kagylót a helyére és megtámaszkodva a pulton megpróbálta alkalmazni a pszichiáter barátnője által ajánlott légzéstechnikát, ami elvileg segítette feloldani a stresszt. Azonban koncentráció hiányában nem igazán jött ez össze neki. Legszívesebben sírt volna, de tudta, hogy azzal semmit sem érne el, talán csak annyit, hogy reggel megdagadt, véreres szemekkel ébredne.

Ekkor hirtelen újra megszólalt a telefon, mire ijedten a szívéhez kapott. Remegő kézzel ismét a füléhez emelte a készüléket. Mikor beleszólt, örült, hogy a hangján nem lehetett annyira érezni a feldúltságát.

- Igen?... Szia! – mosolyodott el őszinte boldogsággal Melissa és érezte, ahogy lassan megnyugszik a túlsó oldalon beszélő férfi hangjától. Ujjával szórakozottan csavargatni kezdte a telefon zsinórját és bár nem tudott róla, de egészen elpirult.  - Nem nincs semmi baj, ne aggódj! Csak kicsit összecsaptak a fejem fölött a hullámok mostanában, ez minden. Valószínűleg ezt is túl fogom élni. … Holnap este? Nem, nincs semmilyen programom, miért kérdezed?... Vacsora? Nagyon örülnék neki! ... Igen. … Akkor hétkor. Várni foglak. … Neked is. Szia!

Miután ismét letette a telefont a széles mosoly még mindig ott ült az arcán és sehogy sem tudta levakarni onnan, bár őszintén szólva igazából nem is akarta. Könnyed léptekkel állt vissza a leves fölé és Robbie Williams – Feel című számát dúdolva folytatta a főzést, egy kis pírral az arcán az előbbi beszélgetés emlékétől.

­***

Scott egy szál törölközőben ült az ágya szélén. Egész testéről csöpögött a víz, és ahogy a nyitott ablakon keresztül befújt az eső illatú, hűvös szél, kirázta a hideg. Ez azonban nem érdekelte. Mereven bámulta a kezében tartott mobilt, ami alig egy perce jelzett neki, hogy új üzenete érkezett. Lassan megnyomta a képernyőt, mire az SMS azonnal megnyílt előtte. Ahogy elolvasta az abban álló, rövid két sort, barna szemei smaragdzölden felizzottak.

 Holnap az óráid után találkozzunk az iskola előtt. Már alig várom, hogy újra lássalak, szerelmem!

Cora

***

- El fogsz késni – mondta Stilinski seriff a konyhában ülve.

Bal kezében egy bögre, gőzölgő kávét tartott, a másikban pedig az aznapi újságot fogta, amin a tegnap délután történt gyilkosság állt címlapként. Belekortyolt az italba és az olvasó szemüvege fölött nézte a körülötte futkosó srácot.

- Kösz, hogy felhívod a figyelmemet a nyilvánvalóra! – vetette oda Stiles, miközben bedobta az asztalra készített szendvicset a táskájába. Idegesen körbeforgott és végül mindkét kezét kérdőn felemelve a látszólag nagyon jól szórakozó apjára nézett. – Hol a slusszkulcsom?

- A pulton az orrod előtt – Stiles már nyúlt is érte, de a seriff következő mondata miatt nem fejezte be a mozdulatot. – Nincs kocsid, nem emlékszel?

- Hogy az a… - szívta vissza a káromkodást a fiú, ami majdnem kicsúszott a száján.

- Elvigyelek?

- Nem, mert akkor meg te fogsz elkésni. A munkád fontosabb, mint ez. Mostanában úgy is folyamatosan rohangálok, szóval jó erőben vagyok.

- Te tudod. – vonta meg a vállát szórakozottan az idősebb Stilinski. Letette a bögrét és a feje fölé emelt egy müzli szeletet, amit ki is kaptak a kezéből. – Későn jövök haza, szóval ne várj meg a vacsorával.

- Vettem – válaszolta gyorsan Stiles. A gyümölcsös, gabonás szelettel a szájában felvette a cipőjét, magára kapta a piros pulóverét és megragadva a táskáját intett az apjának. – Majm falálfofunk!

- Szia! – hessegette vigyorogva az apja, a srác pedig szem forgatva kirohant az ajtón.

Lefutott a lépcsőn, le a kocsi feljárón, ahol általában mindig az ő, drága Jeepje szokott parkolni. Most, hogy nem látta ott, hiányozni kezdett neki a kopottas festés, a nehezen bezáródó ajtók, a besüppedt ülés és a már jól megszokott nyikorgás az olajozatlan alkatrészek felől.

Zsebébe gyűrte a müzlis szelet papírját és ment volna tovább ám pár lépés után megtorpant. Az agya feldolgozta az előbb látott képet és megfordult. Ahogy megpillantotta a házukkal szemben parkoló, fekete Camarot, összehúzta a szemét. Átment az úton és benézett a kocsiba. Nem kellett sokat töprengenie azon, hogy ki szunyókál békésen a vezetőülésen. Felsóhajtott és bekopogott az üvegen.

Derek laposakat pislogva emelte fel előrebukott fejét és körbenézett. A szemébe sütő erős napfénytől hunyorgott, de ki tudta venni a fiú alakját. Egy nagy ásítást elnyomva kitapogatta maga mellett az egyik gombot és leengedte az ablakot.

- Mit keresel itt? – hajolt be a srác, köszönés nélkül.

- Alszom – válaszolta álomittas hangon a farkas miközben kiropogtatta elgémberedett nyakát.

- Azt én is látom, Nyilvánvaló Kapitány! Úgy értem miért itt alszol?

- Ülj be és elmondom.

- Oké – egyenesedett ki Stiles, de még nem nyitotta ki az ajtót. - Beülök. De csak egy feltétellel – Derek kérdőn felvonta a szemöldökét. - Nem léped túl a sebességet!

- Jó – egyezett bele gyorsan a férfi, a srác pedig gyanakodva beszállt az anyósülésre és bekötötte az övét.

Egy veréb szállt le az út fölött húzódó villanypóznára és vidáman csipogott. A mai reggel is verőfényesen indult, kifejezetten meleg volt. Minden nyugodt volt és békés. A környéken egyedül az út mellett parkoló Camaróban ülő két személy között kezdett el pattogni a feszültség. Stiles türelmetlenül kezdett el dobolni a térdén és mikor látta a karóráján, hogy már lassan öt és fél perce ülnek néma csendben, egyhelyben állva, nem bírta tovább.

- Most meg mi van?– tört ki belőle a kérdés.

Derek fél keze a kormányon pihent és mereven bámult előre az útra, mintha csak vezetne.

- Nem lépem túl a sebességet – válaszolta unott hangon. Stiles pár pillanatig döbbenten nézett rá, aztán hirtelen előredőlt és szűnni nem akaró nevetésben tört ki. A férfi értetlenül figyelte a jelenetet. Nem tudta mire vélni a dolgot. - Mi az?

- Tudod, azóta, hogy megismertelek, ez volt az első vicces beszólásod – mondta a srác, miután végre sikerült abbahagyni a nevetést. A szemét törölgetve vigyorgott. - Többet kellene ezt csinálnod. Nagyon jól megy neked.

Derek ismét előrefordult és miközben beindította a motort, próbálta leerőltetni a mosolyt az arcáról, de nem igazán sikerült neki. Stiles puszta jelenléte is nyugodtsággal és boldogsággal töltötte el. Érezte, ahogy a pulzusa felgyorsul. Fülelt egy kicsit, és amikor a mellette ülő fiúval összetalálkozott a tekintetük, már nem csak az ő szíve vert hevesebben. A farkas észbekapott és zavartan megrázta a fejét. Már régebben megfogadta magának, hogy nem fog szoros érzelmi kapcsolatot létesíteni senkivel. Most mégis ahogy a srácra sandított, olyan érzések kezdtek kavarogni benne, amit már régen nem érzett. Mindketten erősen őrlődtek magukban.

- Szóval akkor miért is voltál itt gyakorlatilag egész éjjel? – terelte el a gondolatairól a figyelmét Stiles és sikerült elszakadnia Derek zöld szemeitől. Helyette végignézett a férfi öltözetén, ami tegnap óta semmit sem változott. – És nem mellesleg miért nem öltöztél át? Tiszta vér a pólód a tegnapi harc miatt és… Mi ez? – nyúlt ki a kezével és arrébb tolta a bőrdzsekit, hogy jobban láthassa a barna pólót keresztülszelő karomnyomokat. – Mi történt?

- Ezt akarom elmondani – válaszolta a férfi miközben áthajtott az éppen pirosra váltó lámpán. Stiles nagyot nyelve belemélyedt az ülésbe és az összes figyelmét Derek szavaira próbálta fordítani. - Tegnap, miután az apád hazaért, elindultam a gyár felé. Azonban a bennem nyugvó farkas figyelmeztetett, hogy egy idegen az erdei házban van, és nem barátságosak a szándékai. Mikor odahajtottam, már éreztem a vér szagát. Az a szőke, pink ruhás lány a lépcső tetején feküdt a már megszokott módszerrel meggyilkolva, a Jellel a mellkasán. Akkor lépett elő a behatoló…

***

- Üdv itthon Derek! – csendült fel a puha, nyájas hang a kidöntött bejárati ajtó felől. – Már nagyon vártalak.

- Mit keresel itt? – kérdezte mogorván a férfi.

Nem fordult meg, hogy megnézze ki áll mögötte, mert tisztában volt vele. Már pusztán a hangjából felismerte Kalit.

- Ugyan már! Nem mondhatod komolyan, hogy ugyanaz a morcos kis farkas férfiúcska maradtál, akivel alig másfél évvel ezelőtt olyan jól eljátszadoztam? Mikor megtudtam, hogy te is Alfa lettél, azt hittem, hogy komolyabbá, érettebbé váltál, de ahogy most elnézlek… Csalódtam benned – rázta meg a fejét a nő tettetett komolysággal.

- Nem neked akarok megfelelni – nézett végre rá Derek.

Az Alfanő mélyen kivágott, piros blúzt viselt, nyakában egy bőrre felfűzött falapocska lógott, amibe egy ’S’ betűt véstek. Bal csuklóján több színes bőrkarkötő díszelgett, kopottas farmerjának szára teljesen ki volt rojtosodva.

- Ó! Akkor kinek? – indult el felé Kali kecses léptekkel, a porban ott maradt meztelen talpának a lenyomata. - A falkádnak? A családodnak? Vagy esetleg valaki másnak? Mondjuk… a szerelmednek? – Nem kellett megerőltetnie magát. Tisztán hallotta, ahogy a férfi szíve felgyorsul egy rövid időre. - Szóval a szerelmednek.              Na és ki az? Nagyon kíváncsi vagyok, hogy ki tudott engem háttérbe szorítani – állt meg alig pár centire Derektől és játékosan megcirógatta hosszú körmeivel a borostás állat.

- Sosem fogod megtudni – rántotta ki az érintésből a fejét Derek.

- Te is tudod, hogy megtudom. Idővel. De addig is… szórakozni szeretnék – mondta Kali és kezét a férfi vállára téve elkezdte körbesétálni őt. - Van ötleted, hogy hogyan vessek véget az unalmamnak?– kérdezte, mikor visszaért az Alfa elé. Végigsimított az izmos mellkason és a hasfalon, ez azonban korántsem volt elég neki. Ujjai lejjebb kalandoztak a tökéletes testen és körmeit beleakasztva a férfi nadrágjába, közelebb rántotta őt magához, mellei ezzel a másikhoz nyomódtak. - Hm?

- Őszintén? – nézett le rá Derek kiismerhetetlen arckifejezéssel. - Van.

Kalinak elakadt a lélegzete, ahogy a háta nekivágódott a falnak, barna hajára por és hamu pergett le a plafonról. Mikor újra kapott levegőt, széles mosoly terült szét az arcán, ezzel engedve, hogy megnőtt szemfogai kivillanjanak vörösre festett ajkai közül. Rúzsához tökéletesen illett a parázsként égő szeme, amit egyenesen a vele szemben morgó, hasonló színben játszó Derekébe fúrt. Eltört csuklója hamar helyre rakta magát és szórakozottan megmozgatta karmos ujjait, amin még lehetett látni Carmen alvadt vérét

- Ez durva volt. Mindig begerjedek az olyan pasikra, akik keményen szeretik csinálni a dolgokat.

- Lássuk ez is tetszeni fog e – morogta fenyegetően a férfi és előrevetette magát.

Teljes súlyát beleadva nekiugrott a továbbra is mosolygó nőnek, amitől a fal megadta magát és a két farkas a másik szoba padlójára zuhant. Derek megragadta az alatta fekvő Kalit és miközben ő felállt felemelte a nőt a magasba, úgy, hogy lábai nem érintették a földet. Ujjai ökölbeszorultak a másik Alfa nyaka körül és minden erejét beleadva, keményen lecsapta őt a koszos földre.

- Igen. Ez határozottan tetszett – hörögte levegő hiányában a nő, de a férfi nem engedett a szorításon.

- Miért jöttetek ide? – kérdezte ellentmondást nem tűrő hangon Derek.

- Miért kérdezel olyat, amire úgyis tudod a választ? – válaszolt kérdéssel a nő és megragadva ellenfele karját könnyedén eltörte a könyökénél azt. Derek felmordult a fájdalomtól, de mire a csontja összeforrhatott volna, Kali mélyen belekarmolt a mellkasába és megragadva a férfi fejét ezúttal ő ütötte teljes erőből a földhöz a másikat. A hatalma sokkal nagyobb volt és ettől Derek elkábult pár pillanatra. - Tudod, Derek, az Alfák el szoktak cseverészni egymással. Nem ugranak egymás torkának, amint meglátják a másikat.

- Így van, amíg az egyik hívatlanul nem lép a másik területére – morogta halkan és kiköpte a szájába felgyülemlett vért.

- Biztosan elfelejtetted megírni a meghívót, de ne aggódj! Itt vagyunk.

- Harc nélkül nem fogjuk átadni a területünket. Remélem, ezzel tisztában vagytok.

- Ó, ebben nem is kételkedtünk és reméltük is, hogy ezt fogod mondani – nevetett fel a nő és közelebb hajolt a mozdulatlanul fekvő férfi füléhez. Hangja méztől csöpögő volt, de Derek elég jól ismerte már őt ahhoz, hogy ne dőljön be a csábításának. - Tudod, minél nagyobb az ellenállás, annál édesebb a győzelem. Küzdjetek csak. Mi nagyon jól fogunk szórakozni – Elengedte a férfi fejét és felegyenesedett. Széles mosolya továbbra sem olvadt le az arcáról. - Nos, nagyon örültem a találkozásnak. Hamarosan látjuk egymást a csatatéren, Derek baby.

Derek nézte, ahogy a nő kisétál a falon keletkezett lyukon, majd még egy puszit dobva a férfi felé négykézlábra ereszkedett, felvette a szörny alakját és eltűnt szem elől.

Nem sokkal később megérkeztek a Béták, kivéve persze Scottot. Erica, Boyd, Isaac és Jackson is. Mindannyian aludtak már, mikor a bennük lévő farkas figyelmeztette őket arra, hogy Alfájuk veszélyben van. Derek csendben megvárta, amíg a tinik az összes kérdésüket rázúdítják. Örült, hogy a falka szelleme egyre erősebbé vált bennük.

- Most menjetek haza – mondta nyugodt hangon a Bétáknak, akik hevesen ellenkezni akartak. – Nincs vita! Holnap választ kaptok minden kérdésetekre. Jó munkát végeztetek ma.

A négy fiatal vonakodva bólintott és a hirtelen jött dicséretet emésztve elindultak hazafelé. Derek pár percre rá visszaült a kocsijába és elhajtva a gyár mellett egyenesen visszament a Stilinski házhoz. Leparkolt vele szemben és majdnem egy órán át csak mereven meredt maga elé. A fejében kavargó gondolatoktól egyszerűen nem tudott pihenni, bár mostanában nem is sikerült egy-két óránál többet aludnia. Kimerültnek érezte magát.

Felnézett a ház emeleti ablakára és rákoncentrált a bent alvó fiúra. Ahogy az Ő nyugodt, olykor kis horkanásokkal megszakított szuszogását hallgatta, mosoly terült szét Derek arcán. Összébb húzta magán a dzsekijét, nagyjából sikerült kényelembe helyezkednie és tovább fülelt. Egyre nagyobbakat pislogott, kellemes zsibbadtság ereszkedett az egész testére és fülében Stiles egyenletes szívdobogásával hamarosan mélyen elaludt.

***

Ahogy az autó rákanyarodott az iskola épületéhez vezető útra, Derek befejezte a mesélést. Nem kellett oldalra néznie, hogy tudja, Stiles kitágult szemekkel, eltátott szájjal mered rá a hallottak miatt. A férfi ugyan kihagyta a szerelmes meg a szívdobogás hallgatós részt, de ahogy a srác nézte őt, jobban is tette, hogy nem említette meg.

- Ki ez a nő? Honnan ismer téged? Mi volt másfél évvel ezelőtt? Kinek akarsz megfelelni? Miért akarnak téged? Mit jelent az ’S’ betű? Miért mászott rád ez a ribanc? Mekkora volt a szörny alakjában? Van különbség egyáltalán a női és férfi szörnyek között? Miért-

- Levegőt is vegyél! – szólt rá a farkas a srácra, mire az mélyen beszívta az éltető oxigént és végre elmúlt a feje vörössége.

- Bocs. Szóval?

- Megjöttünk. Szállj ki. El fogsz késni – állította meg a kocsit Derek az iskola bejárata előtt, amin a diákok színes kavalkádja szállingózott befelé.

- Nem érdekel! – kiáltott fel Stiles felháborodottan. - Válaszolj a kérdéseimre!

- Délután jövök érted rögtön az óráid után. Itt foglak várni.

- Istenem! – túrt bele a hajába a fiú és villámló szemekkel nézett a másik zöld íriszeibe. - Miért teszed ezt velem? Egész nap ezen fog járni az agyam! A te hibád lesz, ha lemaradok az anyagban és rossz jegyeket kapok!

- Túl fogod élni.

- Na de… ne már! Utállak ezért! Csak, hogy tudd, az indulásnál történtek ellenére is még mindig Uncsifarkas vagy. Ezt jól vésd az eszedbe!

- Csak fogd a táskádat és menj, Stiles – mondta a farkas minden egyes szót kihangsúlyozva. Hogy még jobban nyomatékosítsa a mondatát fenyegetően közelebb hajolt a sráchoz.

-Ó, Istenem! – adta meg végül magát a fiú és a táskáját felkapva kiszállt a kocsiból. Azonban még mielőtt felment volna a lépcsőn benézett az ablakon. – U-tál-lak!

Derek feltette a napszemüvegét és vigyorogva elhajtott, otthagyva a magában szitkozódó Stilest.

***

Senki sem vette észre, hogy a parkoló mögött magasodó fák között egy gyors árnyék suhan el. Lépései egyetlen egy apró neszt sem ejtettek, vékony alakjának mozgása kecses és könnyed volt. Sötétbarna, göndör tincsei szabadon engedve követték testét, a nyakában lógó nyaklánc finoman verte a mellkasát, ahogy futott. A madarak ijedten szálltak fel a magasba, mikor az alatt a fák alatt rohant el, amin ők ültek. Néhány mókus is gyorsan visszasietett az odújába, hogy elkerülhessék vele a találkozást.

Az árnyék fokozatosan lelassult és ott, ahol biztosan tudta, hogy a növények sűrűje miatt nem fogják észrevenni, megállt. Hosszú karmokban végződő kezével félrehajtott egy ágat és így tisztán látta, ami a Beacon Hills-i iskola bejárata előtt történik. Ahogy a Chevrolet Camaro megállt a lépcső aljában, finoman, a kíváncsiságtól hajtva előrébb dőlt. Mire a fekete autóból kiszállt egy vékony, rövid hajú, kockás inges és feltűnően piros pulóveres, fiatal srác, a leselkedő már tudta a nevét.

Stiles.

Az árnyék megvárta, amíg a kocsi elhajt, utána még pár pillanatig csak állt és figyelte, ahogy a fiú belép az épületbe. Elengedte az ágat, sarkon fordult és elindult arra amerről jött. Éles szemfogai fehéren megvillantak, ahogy a széles vigyor elterült az arcán, torkából állatias morgással kevert kuncogás hangzott fel. Mogyoróbarna szemei a vérvörös színében gyulladtak ki, mint a lámpák a sötétben és végül az erdő csendje és árnyéka teljesen magába szívta őt, mintha ott sem lett volna. Gonosz nevetése azonban még sokáig ott kísértett.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.