Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

1. rész

2014.06.07

   1. rész

 

Egyáltalán nem így tervezte a dolgokat. Mikor elfogadta a harapást, csak az járt a fejében, hogy végre maga mögött hagyhatja az addigi nyomorult életét és azoknak a képébe röhöghet, akik nemegyszer megalázták és kiélték rajta a szórakozásukat. Azt akarta, hogy mindenki irigykedjen rá, hogy végre ő legyen az, aki másokon nevet, hogy végre értékessé váljon másoknak, hogy végre az anyja ne úgy tekintsen rá, mintha valami nehéz és felesleges teher lenne, és hogy végre az apja ott hagyja azt az átkozott ribancot és hazajöjjön hozzájuk. Egyáltalán nem így akarta…

Érezte, ahogy az arcán végigfolynak a könnyek, a keze őrült módjára remegett és a mellkasában a pánik jeges ujjai szorultak ökölbe. Kapkodni kezdte a levegőt, a szíve vadul vert a mellkasában, tenyerén, homlokán és hátán folyt a veríték. Úgy érezte, hogy nem jut elég oxigén a tüdejébe és félő volt, hogy a lábai felmondják a szolgálatot és a teste súlya alatt összecsuklanak. Az jutott eszébe, hogy ha hamarosan nem szabadulhat meg ettől a fojtogató érzéstől, bele fog pusztulni.

- Erica! Nem lesz semmi baj, oké? – A lány lassan felemelte a fejét és az arcába hulló, szőke hajtincseken keresztül az előtte pajzsként álló, fekete bőrű fiúra nézett. Boyd is félt, lehetett hallani a szívverésén, de azzal a bátorító mosollyal az arcán és azzal, ahogy megszorította a kezét, Ericát sikerült valamelyest megnyugtatnia. – Megvédelek téged.

- Jaj, hát nem édesek? – hangzott fel egy éles kacagás előttük és a két Béta ránézett a hosszú, hullámos barna hajú nőre, akinek, mivel nem viselt cipőt, lábkarmai fenyegetően villantak meg a gyér fényben. Csupasz talpa koszos volt a nedves, erdei talajtól. – Meg tudnám zabálni őket! Ó, igen! Milyen szépen sikoltoznának! – fecsegett tovább, látszólag nagyon élvezte a helyzetet. Szemei vérvörös színben úsztak, hegyes tépőfogain végigfutatta a nyelvét és egyik kezével szórakozottan a két megdermedt tini felé karmolt a levegőben.

- Minden zsákmányt magadnak akarsz, Kali? A srácot megkaphatod, de a csajt mi szeretnénk – szólalt meg a bal oldalt álló két egyforma magasságú fiú közül az egyik. Ahogy a Hold lassan mozgott az égen és fénye átsütött a levelek között, Ericáék már azt is láthatták, hogy nem csak a méretük egyezett meg. Akár egymás tükörképei is lehettek volna. Szinte tökéletesen egyformák voltak. – Vagy legalábbis nekem. Én nagyon szeretem a lányokat – nézett össze vigyorogva ikertestvérével.

- Rendben Aiden, megbeszéltük – bólintott a nő somolyogva, aztán a nem messze tőle álló, fiatalabb lányra nézett. – Látod, Cora? Megint túl lassú voltál. Lecsúsztál a zsákmányról, de ha mégsem lesz olyan finom, akkor odaadom neked.

- Igazán nagylelkű vagy – válaszolta Cora egy halovány mosollyal az arcán. Gyors mozdulattal a füle mögé fésülte hosszú, vízesésként leomló, gesztenyebarna tincseit és arra a férfira emelte tekintetét, aki addig az árnyékban állva figyelte az eseményeket. – Mihez kezdünk velük, Deucalion?

Erica akaratlanul is jobban hozzásimult Boyd hátához, aki immár egész testével eltakarta a lányt. Mindketten érezték, hogy ez az Alfa valahogy más, mint a társai. A Béta szelleme megmozdult bennük és csak a józan eszüknek köszönhették, hogy nem borultak le azonnal a férfiból áramló, intenzív erő előtt. Ez nem az a fajta erő volt, amit keserves és kemény edzésekkel lehetett megszerezni, ami az izmokban rejlett. Sokkal inkább az elme és a tudás hatalma volt az, ami valószínűleg a többi Alfát is tiszteletadó bólintásra ösztönzött.

Deucalion megfontoltan, puha léptekkel közeledett feléjük. Rövid, barna haja bal felé volt fésülve, arcát finom borosta borította, vonásaiból csak úgy áradt a férfiasság. Bárki, aki valaha is belemerült azokba a meleg, kék szemekbe, az soha többé nem tudott szabadulni belőlük, mert tekintete egyszerűen rabul ejtő volt és épp ez tette őt kegyetlen gyilkossá. Elég volt csak ránézni az embernek és azonnal aláírta a halálos ítéletét.

Az Alfák vezére alig egy-két lépéssel a két félelemtől remegő tinédzser előtt állt meg. Hangja tökéletesen illett a megjelenéséhez. Mélyen és határozottan csengett:

- Derek falkájához tartoztok, igaz? – kérdezte, de nem kapott helyeslő választ. Mondjuk nem is volt nagyon szüksége rá, elég volt csak a levegő szagolnia. - Miért nem vagytok mellette?

- A… azért mert… - kezdett bele Erica, de megakadt. Még sohasem félt ennyire.

- Igen?

- Kiléptünk a falkájából – fejezte be végül a mondatot Boyd.

- Miért tennétek ilyet? – vonta fel a szemöldökét Deucalion. – Nem mondta nektek, hogy a magányos farkas halott farkas?

- Mellette sem voltunk nagyobb biztonságban. Túl sokat kért tőlünk. Mi csak…

- Meg akartatok változni? Értékesek akartatok lenni? Olyanok akartatok lenni, amilyenek mindig is szerettetek volna? Amik valójában nem vagytok? – zúdította rájuk a kérdéseit az Alfa, amiknek mindegyike szíven találta Ericát és Boydot is. A két Béta bólintott.

- Szánalmasak – horkant fel megvetően Kali. – Kis senkik, akik a saját céljuk érdekében cselekszenek.

- Te nem ezt tetted annak idején? – szegezte neki a kérdést Aiden, mire a nő szúrós tekintettel visszanézett rá.

- Ez én esetem más, te is tudod. A harapás nélkül nem maradtam volna életben.

- Kezdem azt hinni, hogy talán jobban jártunk volna, ha inkább meghalsz – vigyorgott Ethan, ám rögtön leolvadt az arcáról a mosoly, amikor szembetalálta magát Kali hegyes lábkarmaival.

- Még egy ilyen és esküszöm, hogy levágom a fejedet a helyéről! – sziszegte fenyegetően a nő.

- Elég! – emelte fel hirtelen a hangját Deucalion, mire még a tőlük száz méterrel arrébb ciripelő tücsök is elhallgatott. Ericáék összerezzentek az erős hang hallatán. – Nem tűröm meg a veszekedést! Hányszor kell ezt még a tudtotokra adnom?

- Bocsánat, főnök – tette le végre a lábát Kali és inkább visszavette magára emberi alakját.

- Mit akar tenni velünk? – szedte végül össze a bátorságát Boyd a kérdés feltevéséhez.

- Te mit gondolsz? – fordult vissza feléjük az Alfa. Hangja újra bársonyosan szólt, nyoma sem volt az előbbi kitörésének.

- Öljön meg engem, de Ericát engedje el!

- Sajnos azt nem tehetem.

- Kérem! – esett kétségbe a fiú. – Bármit megteszek, csak hagyja Őt békén!

- Mit tudnál felajánlani nekem? Semmi hasznodat nem venném – mondta és közben közelebb hajolt. – De ne aggódj! Nem fogtok meghalni. Legalábbis még nem. Egyelőre csak… felejts!

Erica felsikoltott, mikor Deucalion hirtelen kinyújtotta a kezét és az időközben kinőtt karmait Boyd tarkójába vájta. A fiú szeme sárga színben felizzott, torkából fájdalmas ordítás szakadt ki és mikor a férfi elengedte, rángó testtel a levelek közé zuhant. A lány zokogva esett térdre mellette és a hevesen ziháló Béta társa fejét az ölébe véve azt hajtogatta magában, hogy mindjárt felébred az ágyában és minden a régi lesz. Felébreszti az előző este magát teljesen lerészegített anyját, reggeli után beveszi az epilepsziára felírt gyógyszerét és elfelejti ezt a rémálmot egy életre. Megint az lesz a legnagyobb problémája, hogy milyen jegyet kapott kémiából és nem az, hogy éppen melyik fa mögül szegeződik rá egy vadász pisztolycsöve, vagy egy vérfarkas állati ösztönöktől lángoló szeme. Mindjárt felébred. Mindjárt…

Deucalion megfogta Erica állát és így felemelte annak fejét. A lány csinos arcán a könnyek elmaszatolták a koszt, szőke hajzuhatagjába levelek és némi vér ragadt. Még így is vonzó maradt. De nem az Alfa falka vezérének.

- Ne aggódj, drágám – suttogta megnyugtató hangon Erica fülébe. - Már nem tart sokáig, ezt megígérhetem neked. Mikor felébredtek, megfordultok és visszamentek Derekhez. Újra hűséget fogadtok neki és harcoltok az oldalán. Hamarosan miénk lesz ez a terület és akkor megváltunk téged és a barátaidat is a halállal. De addig is pihenj egy kicsit.

Erica szorosan lehunyta a szemét. Mindjárt felébred. Most már biztos! Mindjárt fel fog ébredni! Mindjárt…

Éles, szúró fájdalom nyilallt a tarkójába, ajkát néma sikolyra nyitotta, aztán minden elsötétült előtte.

***

4 hónappal később

Beacon Hills városa felett szürke felhők gomolyogtak aznap, és ahogy közeledett az este, egyre szürkébbé vált a táj. Az emberek lassan elindultak haza a munkából, vagy ne adj Isten az iskolai elzárásról. Az alig egy órája elállt eső mindent benedvesített és kitisztította a levegőt, elárasztva a saját jellegzetes illatával azt. A város mellett elterülő erdőben a száraz avar most vízben úszott, a fákon megmaradt levelekről pedig a szél lefújta az ott ragadt esőcseppeket. Minden békésnek és nyugodtnak tűnt.

Azonban ott, ahol a fák a legsűrűbben álltak egymás mellett, mélyen bent a vadonban, az állatok egyáltalán nem voltak nyugodtak. Ugyanis gyors tempót diktálva őt árnyék suhant keresztül az erdőn félelmet hagyva maguk után. Pedig nem az ijesztgetés volt a céljuk, hanem valakinek a megtalálása, aki arra várt, hogy megmentsék. Valaki, aki hatalmas veszélyben volt…

- Segítség. Valaki segítsen.

- Kicsit jobban is bele élhetnéd magad! – kiáltott rá Allison egy bokor mögül. Éppen egy nyilat vett elő a hátára akasztott tegezéből

- Ó, Istenem! – sóhajtott fel hangosan. - Kellett nekem belemenni ebbe az egészbe.

- Valakinek áldozatnak is kell lennie, nem? – mosolyodott el pimaszul a vadász lány és a nyíl végére egy hegyes gömböt csavarozott. – Gyakorold még azt a segélykiáltást. Megy az jobban is.

- Ha ennyire profi vagy benne, akkor nyugodtan helyet cserélhetünk.

- Rendben. Tudsz íjjal lőni?

- Hát… - gondolkodott el látványosan, aztán kis idő múlva válaszolt -, 7 éves koromban csúzliztam.

- Akkor ott maradsz.

- Hé, egész jól tudtam célozni!

- Inkább kiáltozz segítségért.

Újabb hangos sóhaj hagyta el a száját, aztán vonakodva bár, de eleget tett a kérésnek:

- Segítség. Valaki segítsen. - A hangja továbbra is unott maradt és mondatai inkább tűntek kijelentéseknek, mint felkiáltásoknak. Allison csak a fejét csóválta. - A gonosz és csúnya Alfa falka elkapott és bántani akarnak.

Semmi kedve nem volt ehhez az egészhez. Úgy tervezte, hogy délután beugrik az apjához az Örsre és visz neki egy kis gyorskaját. Ki akart csikarni belőle némi információt, hátha vannak már előjelei a közelgő veszélynek. Gyilkosságok, balesetek, állat támadások, bármi. Ehelyett most itt ül az erdő közepén egy fa tövében a vizes fűben hátrakötözött kézzel és várja, hogy „megmentsék”. Alig pár perc leforgása alatt a harmadik sóhaj szakadt ki belőle.

Az esővíz átáztatta a farmernadrágját, és ahogy az enyhén fújó szél elért hozzá, kirázta a hideg. Tulajdonképpen miért is vállalta ő ezt el? Ó, hát persze! Mert konkrétan nem is volt választási lehetősége! Vagy megteszi, amit kérnek tőle, vagy búcsút mondhat a légcsövétől, amire még azért szüksége lenne az életben maradáshoz. Mi ez, ha nem szándékos súlyos testi sértéssel való fenyegetés? Ha végre kiszabadul, akkor az sem fogja érdekelni, ha újabb kék-zöld foltokat szerez a többi mellé, de ő elmondja a véleményét annak az idiótának, aki már jó egy órája kikötözte ide, mondván, így életszerűbb lesz a mentés. Biztos most is itt van a környéken és jót szórakozik az ő kiszolgáltatottságán.

Figyelmét ismét a készülődő vadász lányra fordította. Már eltelt némi idő azóta, hogy Gerard felszívódott és Allison újra ismét a régi önmaga lett. Azonban az, hogy Derek megölte az anyját még mindig fájdalommal töltötte el és a fiú teljesen megértette őt. Egy anya elvesztését még a bosszúval sem lehet törleszteni. Ez a fajta hiányérzet örökké ott él az emberben, bárhogy is próbálja elfojtani magában. A lány valószínűleg el sem jött volna ide, ha ő nem veszi rá azzal, hogy Scott fejlődésében ezzel sokat segítene. Igen, bár nem rendelkezik vérfarkas képességekkel, tudja, hogy ők ketten még mindig szeretik egymást, hiába próbálják elnyomni magukban az érzéseiket. Erica mondta neki nemrégen, hogy amikor ők ketten meglátják egymást, a szívük mindig hevesebben kezd verni. Aztán azzal is érvelt Allisonnak, hogy nem tudhatják, mikor ér ide az új veszély, ami pár hónappal ezelőtt ott hagyta jelét a leégett Hale ház ajtaján. Bármennyire is utálta a lány az Alfát, most kénytelenek lesznek együtt dolgozni azért, hogy túléljék az elkövetkező időket.

- Úgy hallom jönnek – rángatta vissza gondolataiból a srácot Allison, miközben a nyilat az idegre helyezve megfeszítette az íját.

- Remek – válaszolta tettetett lelkesedéssel, de legalább hamarosan végre felkelhet a vízből.

Allisonnak igaza volt. Már ő is hallotta a zörgő leveleket és a kettétörő ágak zaját. A fákon ücsörgő madarak rémült csipogások közepette repültek el a messzeségbe, oda, ahol a lemenő Nap fénye kicsit már áttörte a felhőket és narancssárgás-pirosas fénybe festette az égboltot. Hirtelen a fák közül előugrott egy őz, de pár pillanat múlva szökdécselve el is tűnt a sűrűben, csak az emlékét és a vadaknak az illatát hátra hagyva. Nem csoda, hogy minden állat megrémült. Nem túl kellemes találkozni a Beacon Hills-i erdő „nagymenőivel”.

Nem telt bele sok idő és az említettek bekanyarodtak a célegyenesbe a megszokott négykézlábas farkas módszerükkel. Scott és Jackson szinte fej-fej mellett haladtak, néha egymásnak mentek, hogy lelassítsák a másikat. Torkukból állatias morgások szakadtak ki és fenyegetően mutogatták a másiknak a szemfogukat. Elvileg ez egy csapatépítő tréning lett volna, de úgy tűnik ők ketten erről teljesen megfeledkeztek és felülkerekedett bennük az egymás ellen irányuló rivalizálás, ahogy az a lacrosse pályán is előfordult már velük nem is egyszer.

Néhány méterrel mögöttük Erica, Boyd és Isaac futottak, szinte tökéletes összhangban egymással. Ők már régebb óta voltak falkatársak és ez idő alatt eléggé megkedvelték egymást. A köztük kialakult bizalom erősebbé tette őket. Mint kiderült, Boyd és Erica már egy párt alkottak, hála a közös kalandjuknak. Aznap éjjel, mikor a többiek Gerarddal és a még Kanima formában harcoló Jacksonnal voltak elfoglalva, újra nekivágtak az erdőnek, hogy elhagyják a falkát. Ám végül valamilyen oknál fogva mégis visszafordultak. Azt mondták elaludtak és mikor felébredtek mindketten egyetértettek abban, hogy vissza kell jönniük. Halálig tartó hűséget fogadtak Alfájuknak és azóta keményebben edzenek, hogy mindenképp kiengeszteljék vezetőjüket. Ez meg is látszott a fejlődésükön.

Allison pont széliránnyal szemben térdelt a bokor mögött, így az illata nem árulhatta el a vérfarkasoknak a jelenlétét. Visszafojtotta a lélegzetét, hogy az íj biztosabban álljon a kezében és ezzel a célzás még pontosabb legyen. Várt még egy kicsit, aztán amikor megfelelőnek találta a pillanatot elengedte az ideget és a nyíl süvítve hasította át a levegőt. Mire a farkasok észrevehették volna a veszélyt, a nyíl belefúródott egy fa törzsébe és bár még nem volt annyira sötét, a belőle kirobbanó fény így is vakító volt. Erica, Isaac, Boyd és Jackson megtorpantak, a szemükhöz kaptak és próbálták kidörzsölni belőle az éles fény okozta vakságot. Scott ezt kihasználva előretört a „fogoly” felé. Ő fel volt készülve erre a támadásra, hiszen már korábban megérezte Allison közelségét. Bár már négy hónapja úgy döntöttek, hogy a kapcsolatukat felfüggesztik, a fiú még mindig érezte azt a fajta megmagyarázhatatlan erőt, ami összekötötte a lánnyal, így bármikor megérezte, ha Ő a közelben volt, vagy valami baj érte.

Scott felfutott a kis emelkedésen és miután kiegyenesedett tépőfogai eltűntek, karmai visszahúzódtak, az arcát borító szőr felszívódott és sárga szemei ismét a megszokott barnaságban csillogtak.

- Hé, haver! – köszönt vidáman a földön ücsörgő srácnak, aki már ment volna haza. – Hogy vagy?

- Csak engedj el, jó? – jött a mogorva válasz.

- Oké oké oké! – próbálta meg lenyugtatni őt a Béta és előrelépett, hogy eloldozza a kötelet.

- Scott, vigyázz! – sikoltott fel hirtelen a bokor mögül előugró Allison, de elkésett.

Scott a hátulról rámért ütéstől egy pillanatra elvesztette az eszméletét és a földre zuhanva legurult a lejtőn. Ruhájára ráragadtak a levelek és az ágak kellemetlenül belefúródtak az oldalába, de nem történt komolyabb baja. Lassan feltápászkodott, írisze ismét sárgán világított és szembenézett a támadójával. A rájuk ereszkedő alkonyati sötétségen keresztül két vörösen izzó szempár nézett vissza rá. A Béta előrevetette magát, karmaival megpróbálta megsebesíteni az Alfát, ám az könnyedén ellépett előle és a csuklóját megragadva, és ezzel együtt azt szilánkokra törve, elhajította őt több méterrel arrébb, neki egy fa törzsének.

Scott a kezébe és a gerincébe hasító éles fájdalomtól elveszítette a kontrolt és már emberi alakjában, halk nyekkenéssel érkezett meg a kemény földre. Fogát összeszorítva várta meg, amíg a teste helyre teszi magát, aztán az időközben mellé érő Allisonra támaszkodva felállt. Keze ökölbe szorult. Dühös volt magára, amiért nem vette észre a rá leselkedő fenyegetést.

- Dühös is lehetsz – mondta neki rideg hangon az árnyékból előlépő Derek, mintha csak a fejében olvasna. – Nem figyeltél kellőképpen az érzékeidre. Vagy legalábbis nem arra koncentráltál, amire kellett volna. – Itt egy pillanatra jelentőségteljesen a vadász lányra nézett, aki addig Scott kezét szorította, de most gyorsan, kipirult arccal elengedte azt.

- Őt okolod azért, mert hibáztam? – kérdezte a srác fenyegetően.

- Nem. Minden tettedért te vagy a felelős. Ha egy lány el tudja vonni a figyelmedet a fontosabb dolgokról, akkor biztosíthatlak arról, hogy nem fogsz sokáig életben maradni és azt csak is magadnak köszönheted majd.

- Elfelejtetted, hogy azzal, hogy megvédek valakit, akit szeretek, azzal erősebbé válok?

- Ez az erősséged, de egyben ez a gyengeséged is. A kettő nem fér meg egymás mellett.

- Könnyen beszél az, akinek nincs senkije, akiért aggódhatna.

Dereket szíven ütötték Scott szavai. A fiatal Béta olyan területre lépett, ami az Alfát, bár tagadja, de nagyon is bántotta. Megrázta a fejét. Nem! Neki nincs szüksége senkire. Nem bízik senkiben. Ő csak a saját képességeire támaszkodik és a falkától kapott hatalomra. Nem lesz olyan ostoba, hogy egy másik személy iránt táplált érzéseiből gyűjtse össze az erőt. Kész öngyilkosság és elég bizonytalan forrás. Teljesen ki van élezve a kapcsolatra, az pedig egyáltalán nem stabil. Ez az egész csapatban dolgozós, mentős feladat is Peter ötlete volt. Ő hisz ebben a marhaságban.

A másik négy Béta kicsit távolabb lépett társaitól. Senki sem mert megszólalni. A két farkas közötti feszültség szinte érezhető volt a levegőben. Már-már félő volt, hogy ha valami vagy valaki nem zökkenti ki őket a szemostorozásból, akkor elszabadulnak az indulatok és annak nem lesz túl jó vége.

- Most, hogy ezt ilyen szépen megtárgyaltátok, elengednétek végre?

- Fogd be, Stiles! – szólt rá kissé ingerülten Derek a még mindig földön ülő srácra, aki erre dühösen összeszorította a száját.

- Kész. Elegem van.

- Nem fogom be! Elegem van abból, hogy folyton csak parancsolgatsz nekem és a frászt hozod rám! Lehet, hogy csak egy ember vagyok, akiben semmi különleges nincsen, de ha esetleg elfelejtetted volna, nem egyszer mentettem meg a mocskos vérfarkas hátsódat és hozzá tenném, hogy természetesen egyszer sem köszönted meg! Attól, mert te vagy az Alfa még nincs jogod engem ugráltatni, mert jelezném, hogy nem tartozom a falkádba! Ha nem lennék olyan hülye, hogy Lydia helyett itt üljek az erdő közepén, megkötözve a vizes fűben a szerencsétlen áldozatot játszva, csak azért, hogy, idézem: „élet hűbb legyen a mentés”, akkor most kereshetnél valamilyen más balféket, aki tudna a vérfarkas sztoriról, de persze ilyen ember nincs még egy. Kivéve persze ha Allison apja a történtek után egyáltalán elbeszélgetne veled az időjárásról is. Úgy hogy te csak ne mond nekem azt, hogy fogjam be, mert rohadt sokat köszönhetsz nekem! Most pedig fejezd be a bamba bámulást és OLDOZZ EL VÉGRE!

Ha lehet, a társaságban még nagyobb csönd állt be. Mindenki tátott szájjal meredt Stilesra, aki az ordítozás után és a kitörő harag miatt kicsit hangosabban és gyorsabban vette a levegőt. Scotton kívül eddig senki sem mert így szembe szállni Derekkel, de neki mindig volt védekezésre lehetősége. Stiles azonban meg van kötözve, és mint mondta is, ő csak egy ember. Mit tehetne egy vérfarkassal szemben, főleg, ha az egy Alfa? Még Jackson is elismerően bólintott annak ellenére, hogy nem igazán kedvelte a srácot. Derek volt az egyetlen, aki továbbra is érzelemmentesen nézett a fiúra, de mit is várhatott volna tőle az ember. Stiles csak abban reménykedett, hogy ha nem is az összes mondata jutott el a férfi tudatáig, ilyesmit nem is mert volna elvárni tőle, de legalább a fontosabb részeket felfogta és megértette. Bár tekintve arra, ahogy őt nézte, már ebben is kételkedni kezdett.

Végül Derek lassan Stiles háta mögé sétált és a karmával gyorsan és könnyedén elvágta a kötelet a fiú kezén.

- Kösz – morogta miközben felállt és dörzsölni kezdte a csuklóját, hogy visszaálljon benne a vérkeringés.

Tiszta víz volt a nadrágja és kabát híján, egy szál hosszú ujjú, kockás ingben ácsorogva a hideg szélben libabőrös lett és erősen rázta a hideg. Ha tudta volna, hogy egyhelyben kell ücsörögnie több mint egy órán át az erdőben, akkor fel se kelt volna reggel a jó meleg ágyából. A fűtéssel ellátott Jeepje pedig egy hosszú sétával arrébb volt, fájdalmasan messze. Keresztbefonta a karját a mellkasa előtt, hogy ezzel egy kicsit felmelegítse magát, de a rátörő remegést nem tudta megszűntetni.

- Akkor végeztünk? – kérdezte, miközben a fogai össze-összekoccantak. - Mehetünk? Csak mert veletek ellentétben én szétfagyok.

- Pe… persze, menjünk – tért észhez Scott és elismerő mosollyal az arcán átkarolta barátja vállát és elindultak a fák között a többiekkel a nyomukban

Egyedül Derek maradt egy helyben. Összehúzott szemmel figyelte a távolodó társaságot, de a legjobban egy személyre koncentrált. Nem fért a fejébe, hogy hogy a fenébe lehet valaki ennyire ostoba. Amikor veszélyben van, mindig annyira bátran próbál fellépni az ellenséggel szemben a szarkazmusát használva, pedig most is, amíg beszélt, a szíve vadul vert a félelemtől. Még az illatán is lehetett érezni a rémültség savanyú szagát. A magabiztos hang ellenére végig attól rettegett, hogy mi fog történni vele ezután. Miért csinálja akkor, ha tudja, hogy súlyos következményei is lehetnek ebből? Akár meg is halhat egyszer emiatt…

Derek még egy darabig ácsorgott a sötétben a gondolataiba merülve, aztán az addig bent tartott levegőt kifújva ő is elindult hazafelé.

***

Bár a fűtést teljesen felcsavarta és a csomagtartóban talált pulóverét is felvette, még mindig úgy érezte, hogy jeges tea van az ereiben vér helyett. Bekapcsolta a rádiót, hátha az elvonja egy kicsit a figyelmét a hidegrázásról. Éppen Mike Posner – Cooler Than Me című száma szólt, aminek hallatán egyből elvigyorodott. Régen, mikor Lydiáról álmodozott, de ő sohasem vette őt részre, sokszor hallgatta ezt a számot, mert a legtöbb sora szinte teljesen kifejezte az akkori gondolatait. Most, hogy tudta a lány ténylegesen is Jacksont választotta, annak ellenére, hogy már harmadik óta bele van zúgva, a szíve nem fájt olyan sokáig, mint ahogy azt várta. Többszörösen elutasították, hiába volt kitartó, az mit sem ért. Lydia mást szeret és valószínűleg ez nem is fog változni. Talán ideje lenne tovább lépnie, hiszen annyi lány van még a világon. Szegény lányok. Teljesen elhanyagolta őket.

Az üvöltő zene ellenére is hallotta a durranást, ami a túlfújt lufiéhoz volt hasonló, de nem sokat tudott ezen töprengeni, mert hirtelen elvesztette az irányítást a kocsi fölött. Csak a szerencsének köszönhette, hogy éppen abban a pillanatban nem jártak olyan sokan az utakon és a cikkcakkozása nem okozott balesetet. Sikerült lehúzódnia az út szélére és leállította a motort. Kiszállt, hogy megnézze, mi történt és a feltevése be is igazolódott. A bal első kereke defektet kapott.

- Remek – rúgott bele a Jeep oldalába, de rögtön észbekapott és megsimogatta a kocsi tetejét. – Ne haragudj, édesem! Nem akartam.

Sóhajtva nekitámaszkodott a járműnek és beletúrt a hajába, amit már nem nyíratott olyan rövidre, mint ahogy szokta, inkább meghagyta egy kicsit hosszabban.  A többiek szerint, kivéve persze Dereket, mert ő nem mondott semmit, jól állt neki. Elővette a mobilját és kikereste az apja számát. Feleslegesen nézte volna meg a csomagtartóját, a legutóbbi defektje óta nem szerzett be új pótkereket, úgy, hogy maradt az atyai segítség.

- Szia, Stiles! – szólt bele a telefonba Stilinski seriff.

- Szia, Apa! Figyelj, az a helyzet, hogy defektem van és nincs pótkerekem. Nem tudnál esetleg eljönni értem?

- Ne haragudj, kölyök, de attól félek, hogy nem. Nagy a kavarodás most az Örsön, több gyilkosság is történt az elmúlt napokban és valószínű, hogy mindegyiket ugyan az a személy, vagy személyek követték el.

- Több gyilkosság és mindegyik összefügg? Mit találtatok eddig?

- Nos…- kezdett volna bele a serif, de végre kapcsolt -, na, várjunk csak! Már megint túl sokat mondtam. Felejtsd el, jó? Boldogulsz valahogy?

- Persze, megoldom. – mondta csalódottan Stiles, de aztán rögtön aggódóvá vált a hangja. - Vigyázz magadra, jó?

- Én mindig vigyázok, tudod.

- Tudom. – mosolyodott el keserűen. - Szia.

- Szia.

Kinyomta a telefont és az ujját rágva átgondolta a hallottakat. Akárhogy is nézte a dolgot, a leghelyénvalóbb magyarázat az volt, hogy az Alfa falka akcióba lendült. Több halott, ráadásul valószínűleg ugyanazok a tettesek. De vajon miért ölnek? Ezzel is hadat üzennek? Vagy csak meg akarják mutatni, hogy mire képesek? Nehéz megmondani úgy, hogy nem tudja a részleteket, hogy nem ismeri a közös pontot, ami összeköti a gyilkosságokat.

Ezúttal Scottot próbálta meg felhívni, szólnia kell neki, hogy mi folyik itt. Idegesen dobolt a motorháztetőn. A telefon hosszasan kicsengett, de végül csak a hangposta jelzett.

Francba! Mi a fenét csinálhat?

- Szia, Scott, én vagyok. Figyelj, úgy tűnik, hogy az Alfák akcióba lendültek és nem viccelnek. Több embert is meggyilkoltak már, bár részleteket még nem tudok. Amint tudsz, hívj fel, oké? Oké.

Miközben ismét kinyomta a készüléket, a telefon képernyőjére egy nagy vízcsepp esett, aztán még egy és még egy és egyre több.

- Remek! – emelte most már fel a hangját és még erősebben belerúgott a kocsiba, de ez már neki is nagyon fájt. Sziszegve mozgatta meg a lábujjait. – Ez tényleg nem az én napom.

Visszaszállt a kocsiba, hogy amíg ki nem találja, mit csináljon, ne ázzon el. Hívja fel megint Scottot? Ha előbb nem vette fel, akkor most sem fogja. Allison nem ér rá, mert az apjával elmentek valahova, Jackson pedig a beteg Lydiát látogatja meg. Még ott van Derek, ő biztosan ráér… Nem! Őt biztos nem fogja felhívni! Főleg azok után, ahogy leordította a fejét. Inkább elázik, minthogy találkozzanak megint a mai csodás nap után. Bár a meleg autó és a könnyű hazajutás gondolata csábította, semmi kedve nem volt egy kínosan csendes utazáshoz az Uncsifarkas társaságában. Csak húsz perc séta innen hazáig, ha fut, akkor még kevesebb. Igen, ez így jó lesz. Legalább mozog egy kicsit és talán nem fog annyira fázni.

Bezárta a Jeepet és a túl sokat nem érő kapucnit a fejére húzva, futva indult el az esőben. Nem látta, hogy az erdő szélén álló fák között egy vörös fényben úszó szempár figyeli minden lépését. A távolból alig halhatóan, de egyértelműen farkasüvöltés hangzott fel. A szemek még egyszer rászegeződtek az egyre távolodó Stilesra, aztán végleg eltűntek a sűrűben, nem hagyva maguk után mást, csak a vér fémes szagát.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Újra

(Luna, 2014.06.28 17:01)

Újra neki álltam:)
Még mindig nagyon izgalmas. Nagyon kiváncsi leszek a végére, hogy sikerül majd az összes szálat elvarrni.